HOME     Teachers    Current Events   Supplies    Writings    Groups

FRISSEN HULLOTT HÓ
AZ ÚJ EZÜST TÁLBAN


Shodo Harada Roshi 

Egy új század fordulópontján vagyunk, és a világ gyorsan változik. 
Ilyenkor nagyon fontos, hogy visszatekintsünk és észrevehetjük 
azokat a dolgokat, amelyeket jobb lenne, ha nem folytatnánk, 
a jövõbe nézve pedig felismerjük azokat, amelyeket szükséges 
lenne folytatnunk. A föld népessége sok milliárdnyira nõ, 
és a közeljövõben majdnem kétmilliárdnyi ember fog éhezni, 
nem lesz elég étel a túléléshez. Ráadásul az éhezõ milliárdnyi 
ember mellett, a közelünkben is vannak olyanok, akik nyomorban 
szenvednek és komoly kihívások elõtt állnak. Nem hagyhatjuk 
magukra õket, nem tehetjük meg, hogy nem figyelünk rájuk 
és nem gondoskodunk róluk, nem mehetünk el egyszerûen 
valahová, hogy csak a saját belsõ igényeinkre legyünk tekintettel. 
Mivel a világ népessége fokozatosan nõ, leginkább azoknak a 
száma gyarapszik, akiknek nincs élelmük és embertelen körülmények 
között élnek. Tömérdek olyan megoldásra váró kérdés 
van, amivel most kell szembesülnünk és megküzdenünk: az 
élelemhiány, vízhiány, bolygónk szennyezettsége és minden más 
egyéb nehézség, ami ezekhez kapcsolódva a világon ökológiai 
gondokat idéz elõ. 
Mindezeken túl a hihetetlen ütemben növekvõ népességgel a 
körülöttünk lévõ emberek száma is csak tovább nõ, azoké is, 
akik szenvednek, azoké is, akik nagy bajban vannak, akiknek 
fájdalomban és megpróbáltatásokban van részük. Sokan vannak 
olyanok, akik arra áldozzák az életüket, hogy ezeknek az embereknek 
segítsenek, hogy gondoskodjanak azokról, akik szenvednek, 
akik betegek, akiknek nehezen megy a sora. Léteznek önkéntesek, 
akik rész-, vagy teljes munkaidõben, különféle 
módokon segítenek a bajba jutottakon. Van jó néhány segítségnyújtó, 
aki a gondoskodásra szorulókra figyel, õk azok, akik 
hosszú, kemény munkát végeznek, betegrõl-betegre járnak, 
anélkül, hogy pihenésre vagy feltöltõdésre idejük lenne. Nagyon 
nehéz másról gondoskodni. Ezt látjuk ezeknél az önkénteseknél: 
szorgalmasan dolgoznak, és nagy horderejû munkájuk eredménye 
a kiégés. Mindazok száma, akik ilyen munkát végeznek, 
sokkal kevesebb, mint amennyire szükség lenne, így semmi idejük 
sincs arra, hogy visszaépítsék saját energiájukat; miközben 

egymást követik azok az emberek, akikrõl gondoskodniuk kell. 
Manapság oly sok ember él a földön, természetesen sok a haldokló 
is. Bár sok a szeretetotthonban dolgozó, bárki, aki már 
részt vett ilyen munkában tudja, hogy minden remény és kívánság 
ellenére az alkalmas emberek száma igen csekély, így nem 
képesek kielégíteni a szükségletet. Csak nagyon kevés támogatást 
vagy éppen semmit sem kapnak a segítségnyújtók. Mindannyiunknak 
meg kell kérdezni magunktól: mi az, ami szellemünknek 
és szívünknek a legfontosabb? Mi az, amire igazán 
szükségünk van? Ahelyett azonban, hogy ezeket a fontos kérdéseket 
feltennénk magunknak, inkább várunk, egészen addig, 
amíg eljön halálunk ideje. Néha feltesszük ezeket a fontos kérdéseket, 
de aztán folytatjuk tovább napi ügyeinket, és valójában 
soha nem fontoljuk meg õket. A fájdalomteli tudatot, e segítõk 
kiégett tudatát ki fogja segíteni? 
Sokféle úton tölthetjük újra kiégett lelkünk belsõ raktárát. Egyike 
a leggyakrabban használt és legjobban segítõ módszernek a 
természetes környezetben való tartózkodás. Természetesen van 
más mód is: zenehallgatás, sportolás, még a veszélyes, kockázatos 
tevékenységgel való foglalatosság is. Jelen van mindaz, amivel 
segíteni tudunk magunkon, hogy visszaépítsük kiégett belsõ 
erõinket. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ezeknek a kiégett 
segítõknek másfajta támogatásra is szükségük van, néhány szóra, 
olyanra, amire szívüknek és tudatuknak igazán szüksége van, 
néhány olyan segítségnyújtási módra, ami képessé teszi õket, 
hogy azt továbbadhassák másoknak. 
Buddha létezõ személy, aki 2500 évvel ezelõtt született. Nem 
csak nosztalgiát érzünk valaki után, aki 2500 évvel ezelõtt született, 
a mély bölcsesség, amelyre a Buddha felébredt az, amit 
még ma is tanulunk. Buddha a Dhammapada szövegét tanította 
tanítványainak. Elsõ tanítása: „Mindaz, ami vagy, gondolataid 
eredménye. Létünk gondolatainkon alapul, gondolatainkból áll 
össze. Ha valaki ördögi gondolatokkal beszél vagy cselekszik, 
fájdalom követi õt, úgy ahogy az ökör lábát követi a kerék, 
ahogy az a szekeret húzza.“ A Dhammapada második verse így 
hangzik: „Minden, ami vagyunk, annak a következménye, hogy 
mit gondolunk, a gondolatainkon alapul, a gondolatainkból 
tevõdik össze. Ha egy ember tiszta gondolattal beszél vagy cselekszik, 
boldogság követi õt, ahogy az árnyék sem hagyja el 
soha.“ A pontos igazságot mondják el ezek a szavak. 
Ez a világ nem azonos azzal, amelyet néhány érzékfeletti lény 
megteremtett. Még csak nem is az a hely, ami természetes úton 
jött létre, a sorsnak, ill. a végzetnek köszönhetõen. Azok vagyunk, 
amit gondolunk, azzá válunk, amit gondolunk. Ez a tanítás 
Buddha felhívása. Magunkat hozzuk világra. Saját boldogtalanságunkat 
elõidézve és abban idõzve nem tudunk felelõsséget 
vállalni a társadalomért és mások megsegítéséért, mert ebben az 
állapotban mi magunk is segítségre szorulunk. Mindig vissza 
kell térni belülre, azért, hogy saját bölcsességünket és képességünket 
figyelhessük, hogy tisztán lássunk. Ebbõl a bölcsességbõl 
ered, hogy képesek vagyunk elengedni a szenvedést és másokon 
segíteni, hogy õk is elengedjék a szenvedést. Folyamatosan 
befelé figyelni, és a bölcsességnak errõl a helyérõl elõre 
figyelni, ez az, amit tennünk kell. 
Az egyik tanítvány a sok közül, akit Sonja Sariputranak hívtak, 
azt mondják olyan bölcs tanítvánnyá vált, hogyha még 1000 
ember bölcsességét gyûjtenénk is össze, akkor sem lenne nekik 
annyi, mint amennyi Sonja Sariputranak volt. Egy nap, még mielõtt 
Sariputra Buddha tanítvánnyá vált volna, a városban sétált. 
Egy szegényes öltözékû embert látott, aki épp feléje tartott, de 
akinek a ruhája nagyon tiszta és gondozott volt, s akinek a 
járásából sugárzott az erõ és energia. Sariputra lába a földbe 
gyökerezett. Az, aki ilyen fényes, teljes, gazdag lélekkel sétált 
feléje, szerzetes volt, Asvajit, Buddha tanítványa. Sariputra 
megállította és megkérdezte: “Kivel gyakorolsz te, hogy miközben 
ilyen hatalmas erõvel rendelkezel képes vagy belül csendes 
maradni?“ 
Mikor Asvajit megkérdezték ki a mestere és mit tanít, azt felelte: 
„Shakyamuni Sessonnal gyakorolok, aki mostanában világosodott 
meg. Õ azt tanítja, hogy minden Dharmánkat - a nagy 
szabályokat és törvényeket - karmikus kapcsolatok hozzák létre. 
Minden ami elmúlik a karmikus törvényeknek megfelelõen 

múlik el. Minden üres, és semmi sem állandó. Karmikus kapcsolatok 
szülnek mindent, és minden miattuk múlik el, nincs semmiféle 
gonosz sem jó, sõt még én sincs. Minden mozog és változik, 
forog, az ok és okozatok törvényének és a közöttük lévõ 
karmikus kapcsolatoknak megfelelõen.“ 
Ezeket a szavakat hallva vagy olvasva talán senki sem gondolta 
az elmúlt fél évben, hogy most éppen ezt a könyvet fogja olvasni. 
Az, hogy most ezeket a szavakat olvasod, következmény. Valamilyen 
eseménylánc pont ebben a pillanatban hozta el ezeket aszavakat hozzád. Így ezek az események jelentették az okot, bármilyen 
alakban is jöttek - amelyek a karmikus kapcsolaton át 
a következményhez vezettek, ahhoz, hogy épp hallgatod vagy 
olvasod ezeket a szavakat. Nem hiszem, hogy egy évvel ezelõtt 
bárki is azt tervezte volna, hogy pont ebben az idõben és ezen a 
helyen ezeket a szavakat fogja hallgatni vagy olvasni. 
Lényünk legmélyén megtaláljuk azt a helyet, ahol a dolgok úgy 
vannak jól, ahogy megtörténnek. És ennek megfelelõen történik 
az, hogy ebben a pillanatban hallgatod vagy olvasod ezeket a 
szavakat. Azonban, ha megkérdezzük miért van így, semmi sincs 
ami eldöntött, megbeszélt vagy megtervezett lett volna, ami az 
életed abba az irányba alakította volna, hogy pontosan ebben a 
pillanatban hallgasd vagy olvasd ezeket a szavakat. Ez az ok és 
a következmény törvénye. Egy következmény okká fordul át, 
ami további karmikus kapcsolattal újra következmény lesz, ami 
újra okká válik, egy újabb karmikus kapcsolattal. Ez a módja 
annak, hogy az egész nagy univerzumban, amely sokmillió 
évvel ezelõtt keletkezett, minden mozog. Ugyanaz az ok és következmény 
vezetett néhány millió évvel ezelõtt elõször a Tejút, 
majd a Föld bolygó kialakulásához. A Föld és minden emberi 
lény alkalomadtán ugyanúgy, ahogy keletkezett, megsemmisül 
és nem lesz többé. 
Ez azt jelenti, hogy minden, ami elkezdõdött, megsemmisül majd? 
Ez nem így van. A világegyetemen belül az ok a karmikus kapcsolattal 
újra következmény lesz és a karmikus kapcsolatok újra 
okká válnak. Minden változik, folyamatosan változik. Az anyag is 
alá van rendelve a változásnak, ilyen módon semmi sem valós. 
Több különbözõ korszakunk van. Sokféle dolog történik ugyanabban 
az idõben ezen a bolygón, egyformán okként és következményként. 
Ez örökérvényû változási folyamat, aminek nincs 
kezdete és nincs vége. Buddha szemével így figyeljük a dolgokat .
Gyakran kérdezték Buddhától, hogy vannak ezek a dolgok. Õ 
mindig az ok és következmény törvényét tanítja. Minden elrendeltetett 
és szabályozott az egész világegyetemben. Ma talán a 
tudományokkal állunk a legközelebb Buddha tanításához. Ezen 
a folyamatos ok és következmény láncolaton belül nincs semmiféle 
abszolút énhez, vagy középponthoz hasonló dolog, ahogyan 
magunkat tekintjük. Ahogy a tudomány is tanítja, nincsen 
abszolút világegyetem, ami formával vagy alakzattal bírna, nem 
tulajdoníthatunk egyetlen formát vagy alakzatot sem az abszolút 
énnek, még akkor sem, ha magunra ilyen módon tekintünk. Még 
akkor sem, ha mindig úgy érezzük, igenis van én, aki zavart, aki 
csalódott lesz, aki az embereket állandóan boldogtalanná teszi. 
Hol találjuk azt a dolgot, amit abszolút énnek hívnak? 
Gyakran hallani a Buddhizmusban a halál és a születés kerekérõl. 
Valójában ezt már Buddha születése elõtt is tanították 
Indiában. Mikor errõl a kerékrõl beszélünk, az ok és következmény 
folyamatos körforgásáról beszélünk. A létkerék az ókori 
Indiában hat különbözõ szintet tartalmazott, amelyek ismétlõdõen 
követték egymást. Ez a hat világ vagy szint a pokol bi-
rodalma, az éhes szellemek, a dühös istenek, az állatok, az emberek 
és a mennyei lények birodalma volt. 
Különösképpen a Tibeti Buddhizmusban lehet az újraszületésrõl 
hallani, az újraszületés körforgásáról és errõl a hat birodalomról, 
amirõl gyakran elmélkedünk, hogy is mûködnek azok, és mit isjelentenek. Én úgy gondolom, Buddha azt tanította, csak arról 
van szó, hogy minden egyes pillanatban az éber tudatból mûködünk-
e vagy nem az éber tudatból mûködünk. A felébredett 
tudat nem olyasvalami, amire várni kell, hogy a következõ életünkben 
megtapasztalhassuk, ez nem olyasvalami, ami attól függ, 
hogyan éljük a jelenlegi életünket. Vajon minden pillanatban 
éber tudatállapotból élünk-e vagy elhomályosítjuk azt, amirõl 
Buddha beszél? Egyetlen szútra sem tanítja azt, hogy lesz egy 

következõ életünk. Ez a hat birodalom nem olyasvalami, amit 
egy újraszületés alkalmával megtapasztalunk. Ezek megjelenhetnek 
a társadalom különbözõ részeiben, feltûnhetnek mostani 
életünk különbözõ nézõpontjaiként, jelentkezhetnek tudatunk 
különbözõ szintjein. 
Az emberek gyakran gondolkodnak így: „Nem hiszem, amit ez 
az ember mond.“ „Nem bízom abban, aki mellettem ül.“ „Nem 
hiszek annak, aki a szomszédom.“ „Nem bízom az utca emberében, 
nem hiszek abban, amit õk mondanak.“ Nincs pokolibb 
annál, ha nem vagyunk képesek bízni embertársainkban vagyazokban az emberekben, akit jól ismerünk. És van úgy, hogy 
nem tudni miért, zavartak, csalódottak és dühösek leszünk, 
amikor ok nélkül mindenféle mély zavaros érzések törnek elõ 
belõlünk, és megsértünk valakit, rossz érzést okozunk neki, 
anélkül, hogy figyelemmel kísérnénk azt, amit teszünk. Ezek a 
haragvó istenek érzései. Néha még akkor is, amikor mindenünk 
megvan, amire szükségünk van, mikor eleget kaptunk enni, 
akkor is többet akarunk, több kell nekünk, valójában nem 
vagyunk éhesek, valójában nincs semmire se szükségünk, mi 
mégis többet akarunk. Ez a kapzsiság az éhes szellemek birodalma. 
Néha olyat teszünk, ami csak zavarba hoz minket, ami miatt 
mélyen szégyelljük magunkat, amirõl képtelenek vagyunk 
bárkinek is mesélni. Ez az állatok világa. Máskor ráébredünk és 
megbánjuk azt, amit tettünk, visszatekintünk viselkedésünkre és 
azon dolgozunk, hogy változtassunk magunkon, gondolkodásmódunkon. 
„Igazából bárcsak ne tettem volna.“ „Bárcsak 
ne mondtam volna.“ Ez az emberek világa. Néha teljesen 
elfeledkezünk magunkról, miközben a zene örömét, a sport 
élményét, vagy más csodás idõtöltést élvezünk, amiben boldogok 
vagyunk és teljesen beleéljük abba magunkat. Ez a mennyei 
lények világa. Az a birodalom, ami a legközpontibb számunkra, 
az a világ emberi. Megtapasztaljuk azt a világot, mikor szégyelljük 
magunkat, mikor átérezzük azt, hogy javulni akarunk, 
amikor fejlõdni és haladni akarunk. 
Azt hihetjük, hogy a legjobb, ha a mennyei lények birodalmába 
születünk, de valójában a mennyi lények olyannyira elégedettek, 
és annyira jól érzik magukat, hogy nem törõdnek a körülöttük 
lévõ emberek fájdalmával és szenvedésével. Ugyanakkor szükségtelen 
számukra, hogy áttekintsék a helyzetüket és a saját magatartásuk 
foglalkoztassa õket. Ha például csak a mennyei lények 
országában lennénk, akkor azt hallva, hogy él néhány milliárdnyi 
ember a Földön, aki még ételhez sem jut vagy hogy sok 
milliárdnyi ember szenved, akkor sem okunk, sem szükségünk 
nem lenne arra, hogy figyelmünket mások reménytelen nélkülözésére 
fordítsuk. 
Ha nem észleljük annak nagyszerû értékét, hogy embernek születtünk, 
akkor dolgozhatunk, fejlõdhetünk és elmélyedhetünk 
tudatosságunkban, akkor sem használjuk ki teljes mértékben emberi 
lényként való születésünk értelmét. 
Egyszer, amikor Buddha tanítványával, Anandával sétált, megállt, 
és egy kis homokot szórva az ujjára megkérdezte: „Ananda 
mit gondolsz, melyik a több homok, ami az ujjamon van vagy 
ami a földet borítja?“ „Nos, nyilvánvalóan több homok van azegész Földön, mint a te ujjadon.“ És Buddha ezt mondta: „Igaz, 
és így van ez azokkal a lényekkel is, akik érzõ lényként születtek 
meg. Õk ugyanannyian vannak, mint a földön a homokszemcsék. 
És mindazok, akik az emberi születésben részesültek, 
ugyanolyan kevesen vannak, mint a homokszemcsék az ujjamon.“ 
Amit az emberi születéssel kapcsolatban Buddha mondott, az 
nem csak egy csodálatos és ragyogó kijelentés; annak szükségességérõl 
is beszélt, hogy az emberi lét valós értékét megértsük. 
Ez azzal a felelõséggel jár, hogy más élõlények értékét is 
megértsük, és ez ne csak valami csodálatos és ragyogó dolog 
létezését jelentse. Ne csak annak ismeretét, hogy léteznek, hanem 
tudjuk, hogy értékük van. Buddha azt tanítja, hogyan 
adhatunk életet annak a számtalan lehetõségnek, melynek segítségével 
ráébredhetünk saját mély bölcsességünkre, amikor 
emberként születünk meg. Buddha hat utat jelölt meg ennek 
megvalósítására. 
Elsõként, ahogy mondta, egyszerûen jelen kell lenned és elfogadni 
mindent, ami létezik, a legkisebbtõl az embereken át, a 

Földet is beleértve, az egész világegyetem nagyságáig. Széles 
látókörûnek kell lenned. Nem nézhetjük csak a legkisebbet, a 
szûk helyet, ahol mi magunk vagyunk, ahol a mi kis személyiségünk 
is van. Ki kell tágítani látásmódunkat, beleértve mindent, 
minden társadalmat, minden embert, mindazt, ami létezik. 
Ez a tudat adománya, ez az a tudat, amit elveszünk, amit felajánlanak 
nekünk, amibõl mi felajánlunk a társadalomnak. Az 
emberek, akik ebben az tudatállapotban élnek, mindig adnak. 
Azzal, hogy képesek vagyunk adni, akár pénzt, anyagi dolgokat, 
vagy munkát, nem számít mit, segítjük a társadalmat. Az adás 
az, ami képessé tesz minket arra, hogy kiszakadjunk saját kötöttségeinkbõl. 
Ha ezt tesszük, képesek vagyunk látni minden 
élõlény egységét. Mikor azt érezzük, hogy meg kell védeni 
magunkat, feszültté válunk, gondolataink merevek lesznek, de 
mikor képesek vagyunk közeledni mindenki máshoz és megérteni 
mi a legjobb mindenkinek, eggyé válni velük és kielégíteni 
mindenki más szükségletét, ugyanúgy, mint a miénket, 
gondolataink meglágyulnak és tudatunk könnyedebbé válik, 
gazdagnak és függetlenek érezzük magunkat. 
Buddha azt mondta, ha nincs pénzed, vagy más anyagi javad, még 
mindig képes vagy a tiszta szellemed adni. Hét dolgot említett, amit 
pénz, vagy bármilyen anyagi tulajdon hiányában adhatunk. Az elsõ 
a kedves szem. Gyakran mondják, hogy a szem többet elmond, mint 
a száj. Ha nehézséget érzünk tudatunkban, a szemünk éles, merev 
tekintetûvé válik. Ha tiszta a tudatunk, akkor a szemünk könnyedén 
és fényesen néz az emberek szemébe és mások is könnyednek 
látják. Kedvesen nézni valakire nem kerül semmibe és csak 
alkotóképességeden és találékonyságodon múlik, hogyan teszed. 
A második, ami pénz vagy vagyon nélkül adható, a kedves 
mosolygó arc. Egyáltalán nem szükséges pénz vagy egyéb birtok, 
hogy valakinek felajánlj egy kedves mosolyt. A harmadik dolog, a 
kedves szavak és beszéd. Ne úgy beszélj valakivel, hogy visszautasítod, 
vagy lenézed, hanem kedves, támogató és szeretetteljes 
szavakat ajánlj fel. Ilyen szavak megint csak a alkotóképességen és 
találékonyságodon múlnak, és ugyanúgy ingyen vannak. A 
negyedik, az együttérzõ gondolat. Mikor kedves és együttérzõ 
gondolatunk valóban érti a másik állapotát, akkor minden dolog 
ebbõl ered majd. De képesnek kell lennünk arra is, hogy elengedjük 
saját kis egyéni meggyõzõdésünket és értsük mások meggyõzõdését 
is. Ahogy az együttérzõ tudatot szavakban gondolatokban 
kifejezzük, és ahogy az emberekkel érintkezünk, ez az igazán 
fontos. 
A további két dolog, amelyeknek különleges tartalma van, talán 
Buddhától eredeztethetõ: Kínáld fel az ülõhelyed, kínáld fel az 
otthonod. Ezek a dolgok a kedvességgel kapcsolatosak, különösen 
ezek az alkalmak kapcsolódnak ehhez, mert ha mindent, amit 
tudsz, ilyen módon teszel, azt jelenti, hogy minden társadalmi 
kapcsolatodat a kedvesség jellemzi. A hetedik dolog, hogy add a 
testedet, ami azt jelenti, hogy önkéntes munkában veszel részt, 
mikor támogatást nyújtasz a küzdelemben, és fizikai erõd is 
használod arra, hogy segíts másokon. 
Természetesen ezek nem elkülönült dolgok. A szemed, az arcod, 
a szavaid, az elméd, a tested a kedvességnek mindezek a fajtái 
együtt, egészként mûködnek, és csak az együtthatásain keresztül 
fejezed ki a kedvességed. De mindezek közül az a legfontosabb, 
hogy egyáltalán ne legyen olyan érzésed, hogy milyen jót tettem, 
vagy hogy mennyi mindent tettem valaki másért, vagy nehogy 
önelégültséget érezz mindezért a felajánlott dologért. 
Annak a személynek, aki ad, a legfontosabb, hogy hálás legyen, 
de ne arra gondoljon, hogy adott valamit, hanem arra, hogy lehetõsége 
van a mozgásra, a tevékenykedésre, és a helyzetre, hogy 
felajánlása lehetõvé váljon. Hálásnak kell lenni azért, ha tevékenykedhetsz, 
és bármit is ajánlhatsz, ami csak adható. Ha arra 
gondolunk, hogy minden ember életében van egy olyan idõszak, 
amikor gondoskoskodásra van szüksége, amikor csak elvenni és 
elvenni tud, anélkül, hogy bármit viszonzásul tudna adni, akkor 
látjuk, milyen szerencsések vagyunk, amikor adni tudunk valamit. 
Az a legfontosabb, hogy képes vagy anélkül adni, hogy egy 
halvány gondolattal is utalnál rá, hogy hogyan adtál, vagy hogy 
egyáltalán adtál valamit. 
Ilyenképpen azoknak, akik kapnak, az a legfontosabb, hogy bármilyen 
érzés nélkül fogadják azt, amit adtak. Ne legyen nyoma 

annak hogy hogyan, vagy hogy mit fogadtak el. Ha a legkisebb 
gondolattal is utalsz rá, hogy te adsz, az az ember, aki fogadja, 
nagy tehernek érzi ezt. Akkor adjunk, amikor szükséges; még akkor 
is, ha tevékenységünk, segítségünk kellõs közepén vagyunk, 
akkor is engedjük el még a legkisebb gondolatát is annak, hogy 
ezt én teszem, én teszek valakiért. Az adakozás tiszta tudatában 
az elménk tiszta, friss, és üres. Buddha azt tanította, hogy teljesen 
engedjük el magunkat, adjunk anélkül az érzés nélkül, hogy 
valamit adunk. Ez az alapja, az igaz gyökere az adományozásnak. 
Az adakozás ilyen szelleme az elsõ ösvény ahhoz, hogy 
emberként éljük meg a lehetõségeinket. 
A második ösvény ahhoz, hogy megtartsuk tiszta elménket, hogy 
ne vegyünk el szükségtelenül életet, ne lopjunk, vagy a birtoklás 
vágyától hajtva ne tulajdonítsunk el tárgyakat, ne csapjunk be 
másokat, ne hazudjunk, ne fogyasszunk bódító szereket, és ne 
vezessük félre magunkat. Amikor a tudatunkat egyesítjük, már 
nem ragaszkodnunk az elmúlt dolgokhoz, és olyasmikrõl sem 
képzelõdnünk, aminek a bekövetkezésétõl félünk, hanem mindig 
tisztán és frissen, ebben a jelen pillanatban élünk. 
Amellett azonban, hogy nem ragaszkodunk az elmúlt dolgokhoz, 
és nem képzelõdünk az eljövendõkrõl, arra is szükség van, 
hogy felülvizsgáljuk magatartásunkat. Magatartásunk ellenõrzése, 
és annak megtervezése, hogy hogyan éljünk a jövõben - ezek 
az élet technikái. Ezeket az életben mindenkinek meg kell tennie, 
nemcsak kimondottan a tiszta tudat állapotához szükségesek. 
Tanulnunk kell a magatartásunkból, és ezért a múltunkat 
értelmeznünk kell. Az eljövendõt illetõen terveket kell készítenünk, 
s ezért a jövõt is figyelembe kell vennünk. Ha nem figyeljük 
azt, hogyan viselkedünk, mit teszünk jól és rosszul, nem fogjuk 
tudni mit kellene folytatni, és mi az, amit egyáltalán nem 
kellene. Ezek megint csak technikák az élethez, - ezek nem a 
tiszta elme állapotát jelentik, amiben mindig a jelen pillanatát 
élhetjük meg. 
A harmadik út, amit leggyakrabban türelemnek fordítanak, valójában 
nem türelem, nem a nehézségek elviselése, nem is alázatosság, 
mint ahogy azt más szóval fordítják, a jelentése igazából 
az, hogy mindent pontosan úgy fogadjunk, ahogy az valójában 
van, pontosan úgy, ahogy jön. Mikor azt mondják, hogy közeleg 
halálunk, mikor a halál fenyeget, sok érzelmen megyünk keresztül. 
Az elsõ az, hogy nem akarunk benne hinni. A második, hogy 
dühösekké sõt erõszakosakká válunk, mert nem fogadjuk el, és 
végül megpróbálunk egyezséget kötni Istennel. Ha Istennel ez az 
alku jól végzõdik, akkor a tudatállapot, amit ilyenkor képesek 
leszünk létrehozni, éppen a teljes elfogadás tudatállapota lesz; 
az az állapot, hogy mindent éppen úgy fogadunk el, ahogy van, 
szembenézünk vele, belenyugszunk, és tisztán látjuk, hogy mi 
történik. 
Valójában ez az elfogadó tudatállapot az alapvetõ és igazi természetünk. 
Mikor erre a világra születünk, a világba nem úgy 
lépünk be, hogy azt mondjuk: jobban szeretnék ebbe a házba 
születni, vagy jobban szeretnék így élni. Amikor megszületünk 
az összes babával egyenlõnek születünk. Elfogadunk mindent, 
ami jön, nem válogatunk vagy határozzuk el, hogyan akarunk 
élni, és hogy hogyan menjenek a dolgaink. Ilyenkor minden 
egyes embernél minden egyenlõ és egyforma. 
A negyedik út az kitartó erõfeszítéseké. Milyen gyakran történik 
meg, hogy rövid ideig tartó erõfeszítéseket teszünk, de azután, 
mikor már túl nehézzé válik, ahelyett, hogy folytatnánk, visszavonulunk, 
abbahagyjuk a közepén, és feladjuk. Erõfeszítéseinket 
egészen addig kell folytatnunk, míg amit elkezdtünk, teljes 
egészében létrehozzuk. Ez olyan, mintha vizet tennénk fel forralni. 
Ha mindig leveszed a tûzrõl a kannát, mielõtt még elérné 
a forráspontot, mert nem szeretsz veszõdni vele, soha nem fog 
felforrni. Ha felteszed egy kis idõre, majd leveszed, aztán egy 
kis idõre újra felteszed, nem fog felforrni. Ha teszel valamit, addig 
szükséges tenni, míg létre nem hozod, és igazából meg nem 
csinálod. 
Az ötödik út és a legfontosabb mind a hat tanítás közül: a szamádhi, 
a mély csönd. Ahhoz, hogy helyesen élhessünk a világban, 
legfontosabb, hogy a csöndes elme nyugodtságát megismerjük. 
Ahhoz, hogy tisztán lássunk, megtudjuk hogyan dönthetünk 
a legjobban, és hogyan tevékenykedjünk a legjobb mó


don, szükségünk van a csend helyének megismerésére, az elmélyült 
tudatra. 
Bodhidharma egy kiváló szabállyal tanította meg nekünk, hogy 
hogyan hozható létre ez a csendes tudat; azt mondta, engedjünk 
el mindent, vágjunk el minden kapcsolatot a rajtunk kívül álló 
dolgokkal, és a tudatunkat szabadítsuk meg minden feltételezéstõl, 
elképzeléstõl. Elvágni minden kapcsolatot a külvilággal, 
nem azt jelenti, hogy különüljünk el mindentõl. Nem hagyhatunk 
magunk mögött mindent, ami fizikai, vagy külsõ, nem 
élhetünk anélkül, hogy ne legyen kapcsolatunk a világgal. Ez azt 
jelenti, hogy valójában probléma akkor merül fel, amikor a dolgok 
hatalmukba kerítenek, és elkezdünk ragaszkodni mindahhoz 
amit hallunk, vagy látunk. Mivel mindig ezt tesszük, nem vagyunk 
képesek megismerni a tudat csendjét. Mikor beleragadunk 
dolgokba, elveszítjük a tiszta, eredeti természetünk lényegét. 
Ugyanakkor tudatunkban oly sokféle gondolat ûzi egymást: 
Ez helyes? Ez rossz? Hogy kéne tennünk? Megtehetjük ezt? 
Megítéljük mi a jó és mi a rossz. Mindezek folyamatosan kavarognak 
bennünk. Ugyanakkor pedig állandóan azt gondoljuk, 
hogy semmire sem kellene gondolnunk. Ez megint csak nem 
helyes. Ha nem volnának gondolataink, nem tudnánk semmit 
sem csinálni. Képesnek kell lennünk arra, hogy terveket készítsünk, 
és tartanunk kell magunkat a megtervezettekhez, azért 
hogy megtaláljuk a helyünket a világban. De a létünknek, 
annak, hogy élünk, az igazi lényege az, ami épp ebben a pillanatban 
történik, minden egyes pillanatban, minden egyes pillanatban, 
minden egyes pillanatban, minden egyes helyen, minden 
egyes helyen, minden egyes helyen. Hogy még legyenek 
körülötünk dolgok, hogy még legyenek gondolataink, de ugyanakkor 
ezeknek egyike se kössön gúzsba minket, és ne vonzódjunk 
hozzájuk, ez az, amit tennünk kell. 
Csodálkozva kérdezzük, hogyan tehetünk ilyen ellentmondásos 
dolgokat, hogy látunk és nem kötõdünk ahhoz, amit látunk, hallunk, 
de nem kötõdünk, ahhoz, amit hallunk, hogy vannak gondolataink, 
és nem kötõdünk hozzájuk. Ez nagyon titokzatos 
dolog, de meg lehet tenni, és ez a zazen segítségével tehetõ meg. 
Az embereknek gyakran van elképzelésük, hogy mi a zazen, és 
általában egy emberi alakot képzelnek el, aki meditációs helyzetben 
ül. Valójában ez az ülõ pozíció olyan, mintha a zazent egy 
üvegházban végeznénk. Ez a testtartás a zazen formája, de nem 
a lényege. 
A zazen arról szól, hogy ugyan van tested, de teljesen elfelejtkezel 
errõl a testrõl. Az emberek mindennapjaikban is állandóan 
ezt teszik. Nem tudnánk tevékenykedni, ha állandóan gondolkodnánk. 
Mikor felkelsz, reggelizel, elmész munkába, nem gondolkodsz 
minden egyes részleten. Természetesen ha elõször 
mész dolgozni, végiggondolod, hogyan menjél arra. De amikor 
felkelsz, és megmosod a fogad, gondolkodnod kell azon, hogyan 
mosod meg? Mi lenne, ha arcmosásnál mindig töprengenél azon, 
vajon most a mosdókendõt, vagy az arcomat mozdítsam? Mikor 
étkezel, nem kell találgatnod, hogyan kellene felemelned a kanalat, 
vagy a pálcikát. Mikor sétálsz, akkor sem így gondolkodsz: 
vajon a jobb lábam vagy a bal lábam emeljem elõször. Számtalan 
dolgot teszünk napi tevékenységünk során, természetesen 
és spontán végezve azokat. A dolgokat így tenni, gondolkodás 
nélkül, ez az, amit a zazen jelent. 
Mindannyian képesek vagyunk arra, hogy új tapasztalatainkat 
összegezzük, és felhasználjuk ezeket, amikor tevékenykedünk, 
anélkül, hogy minden egyes alkalommal át kellene gondolnunk, 
vagy újra- és újra kitalálnunk, hogyan kell véghez vinnünk az 
egyes dolgokat. Ez az élõ energia olyasvalami, ami állandóan 
változik. Mindig nõ, mozog, nem az, amit meg kell állítanunk, 
és meggondolnunk, hogy mit teszünk. Mikor tudatunk megáll és 
tétovázik, akkor léphet be a tudatba mindenféle külsõdleges 
gondolat, káprázat és zavarodottság. 
Itt következik egy történet Kínából egy férfiról, akinek a 
leghosszabb szakálla volt az országban. A szakálla olyan hosszú 
volt, hogy ezáltal híres lett, és a császár is hívatta udvarába, 
hogy saját szemével is láthassa ezt a hosszú szakállat. Az ember 
elment, és a császár ezt mondta: - Ez valóban nagyszerû szakáll! 
Soha nem láttam még ilyen hosszú szakállat. Nem is csoda, hogy 
ilyen híres lett. De megmondanál nekem valamit? Alvás közben 

a takaró alá teszed vagy fölé? A szakállas ember zavarba jött. 
Sose gondolt arra, mit tesz a szakállával, mikor alszik, és nem 
akart hazudni a császárnak, csak úgy azt mondani, ami nem igaz.
Így azt válaszolta a császárnak: „Tudja, valójában nem akarok 
hazudnni felségednek. Nem emlékszem, hogy mikor alszom, a 
szakállam a paplan alatt van-e, vagy fölötte. Haza kell mennem, 
és meg kell tudnom.“ Aznap éjjel, mikor aludni ment, kipróbálta, 
hogy a szakállát a takaró fölé helyezte - de úgy tûnt, mintha 
kényelmetlenül rángana. Amikor kipróbálta a takaró alatt, úgy 
érezte, mintha megfulladna. Fent volt egész álló éjjel, próbálgatva 
vajon mindig úgy alszik-e, hogy a szakálla a paplan felett 
van-e, vagy alatt. 
Amikor hirtelen megállunk és megpróbáljuk kitalálni hogyan 
tesszük dolgainkat, amikor tudatosítjuk õket magunkban, akkor 
tétovázunk és a dolgok nem tudnak áramlani, megállítjuk a természetes 
áramlásukat. Képesnek lenni arra, hogy továbbhaladjunk 
anélkül, hogy tudatosítanánk azokat a dolgokat, amiket cselekszünk, 
ez jelenti azt: hogy mély szamádhiban lenni. Mikor az 
emberek meghallják ezeket a szavakat, hogy mély szamádhi, 
mindig arra gondolnak, hogy ezek a szavak valamiféle csendes, 
nyugodt, mozdulatlan állapotra vonatkoznak, amelyben nincs 
aktivitás. Valójában amirõl itt, az ötödik tanításban szó van, az 
az összpontosítottság, ami az aktivitás közepette megvalósul. 
Végül a hatodik Buddha tanítás az, hogy amikor megismerjük 
ezt a nyugodt, csendes tudatot, akkor a bölcsességünk, a saját 
tiszta bölcsességünk születik meg. Bölcsesség és tudás két különbözõ 
dolog. A bölcsesség az, amivel születünk, míg a tudást 
késõbb szerezzük meg. Használatuk alkalmával, attól függõen 
melyiket használjuk, egymástól nagyon különbözõ dolgokat 
eredményezhetnek. 
Talán úgy is megfogalmazhatnánk ezt, hogy az az tartóedény, 
amely a tudást tárolja, a bölcsesség. Ha abszolút bölcsességgel 
rendelkezünk, ha ténylegesen a bölcsességünket fejezzük ki, 
akkor semmi módon nem használhatjuk hibásan a tudásunkat. 
Bölcsességrõl akkor beszélhetünk, amikor a szemünk helyesen 
lát, amikor a fülünk helyesen hall, és amikor a testünket helye
sen tudjuk használni. A dolgokat helyesen tenni, annyit jelent, 
mint énünk nélkül vagy a legkisebb önzés nélkül cselekedni. 
Amikor erõfeszítéseket teszünk arra, hogy kifejezzük magunkat, 
mikor sok énesség van abban amit teszünk, akkor képtelen a 
bölcsesség megnyilvánulni. Mikor tudatunk elcsendesedik, 
tisztán láthatunk és hallhatunk. A bölcsességünk könnyen megmutatkozhat. 
Mikor elõre kigondolt képzetek nélkül látjuk a dolgokat, 
különbözõ szûrõk nélkül, akkor letisztult szemmel és füllel 
érzékünket tisztán használjuk,- ilyenkor az igazat látjuk, és 
bölcsességünk megnyilvánulhat. 
A hat alapvetõ út között a legfontosabb a szamádhi, a mély és 
csendes tudat. Ebben a tudatállapotban, mikor csöndes az elme, 
természetesen látjuk és halljuk azt, ami szükséges, és ebbõl a 
csendes tudatból spontán tudunk adni. Jól összpontosíthatjuk a 
tudatunkat, amikor nyugodt, mert természetesen válik összpontosítottá. 
Mindent pontosan úgy fogadhatunk, amilyen valójában, 
és mert a csendes tudatunkban nincs ellenállás, képesek vagyunk 
tisztán fogadni õket. Így, ebben a nyugodt tudatban képesek 
vagyunk arra, hogy a létezésnek mindezeket a különbözõ 
megnyilvánulásait megfigyeljük, és ebben az tudatállapotban 
együttéljünk ezekkel a különféle kifejezõdési formákkal, ez jelenti 
a buddhizmus könyörületességét. Az, hogy önként tudsz segíteni 
az embereken, azt jelenti, hogy együttérzõ vagy. 
Nagyon fontos, hogy tisztán értelmezzük a könyörületesség 
szót. A buddhizmusban a szeretet szót nem használják gyakran, 
mert könnyen félrefordíthatják személyt szeretõ szeretetnek, 
ami énközpontú szeretet, és szemben áll minden teremtmény 
szeretetével. Emiatt a buddhizmusban inkább a könyörületesség szó 
népszerû. Azt fejezi ki, és ezt jelenti ez a szó, hogy amit egész életünkben 
teszünk, teljes erõbedobással tesszük. 
A könyörületesség szó a japán nyelvben két tagból áll. Az elsõ, 
hogy örömet adj, adj örömet az élõlényeknek, ajánld fel valakinek, 
hogy felismerje az élet örömét. A második, hogy vedd el 
a szenvedést az élõlényektõl, vedd el a szenvedésüket teljesen, 
hogy megismerhessék az létezés örömét. Adjunk örömöt mindenkinek, 
hozzuk el az örömöt mindenkinek, hogy ezt meg


tudják, ez a könyörületesség munkája. Elvenni a szenvedést, ami 
jelen van, annyit jelent, hogy megismerjük az öröm másik oldalát, 
szembesüljünk vele. 
Amikor az életünket annak szenteljük, hogy erre a mély könyörületes 
tudatra ébredjünk, ennek az egyik neve, hogy a bodhiszattva 
lelkünkre ébredünk. Hogy segítünk mindenkinek abban, 
hogy megvalósítsa a létezés örömét, ez az, amit a könyörületesség 
szó jelent. Fogadalmat teszünk, hogy minden erõnkkel ezen 
munkálkodunk, és ha ezt nem vagyunk képesek megtenni, akkor 
nincs rá más mód, hogy ezt a sok embert, aki a világon szenved 
megszabadítsuk a szenvedéstõl. 
A könyörületesség megtestesítõje, ami a buddhizmusban ismert: 
Kwan-yin, vagy Avalókithesvara vagy Kannon. Az igaz könyörületességet 
megértésére, saját korunkban van egy csodálatos, 
varázslatos példa Teréz anya személyében, aki nemcsak odaadta 
amije volt, hanem egész életét odaadta, hogy gondoskodjon másokról. 
Teréz anya olyan példakép számunkra, aki élete minden 
egyes pillanatát odaadta, felajánlva ezt a társadalomnak, hogy 
másokról gondoskodjon. 
Teréz anya egy évvel a halála elõtt levelet írt, hogy tiltakozzon 
Frankie Parker Arkansasban való kivégzése ellen. Sajnos hiába 
írtak sokan levelet, hogy megakadályozzák a kivégzést, nem jártak 
sikerrel. De óriási hatása volt, hogy írtak Frankie érdekében. 
Még akkor is, ha Frankie-t gyilkosnak nyilvánították, és halálra 
ítélték. Ugyanúgy: még ha bûnt követett is el, mint mindenki 
más, egy anyának volt a gyermeke. Azért, hogy az emberek felismerjék 
az emberi élet értékét, sok levelet írtak, sok ember szembeszegült 
az akasztással, értõ fülekre mégse találtak ezek a hangok, 
Frankie-t kivégezték. Azt mondhatjuk, hogy mindenki, aki 
bûncselekményt követ el, ahogyan Frankie Parker is tette, rossz 
körülmények között él, nagyon rossz életfeltételei vannak. Ha 
bármelyikünknek is ugyanilyen körülmények között kellene 
élnie, akkor lehetséges, hogy mi is éppen így cselekednénk. 
Mindegyikünkbõl válhatna gyilkos, akit aztán ki kell majd végezni. 
Ahogy Buddha mondta, nagyon értékes ajándékot kaptunk 
az emberi élettel. Azonban, még akkor is, ha az életet aján
dékként kaptuk, lehetséges olyan körülmények közé kerülnünk, 
amely még kivégzéshez is vezethet. Buddha miután ezt átlátta, 
ezt mondta: „Az emberi lények élete a szenvedés élete.“ Minden 
ember szenved, ezt világosan megértette. 
Ha sok szenvedést tapasztaltunk meg, nagyon hálásak tudunk 
lenni valakinek a kedves szaváért vagy meleg szívéért. Aki nem 
tapasztalta ezt a sok szenvedést, az nem tudja, mi a mély hála, 
mit érezhet valaki csupán egy gesztus, egy kedves szó, vagy 
mosoly által. A legelsõ dharma arról beszél, amit Buddha adott 
nekünk. Azt tanította, hogy a lét, ahogyan van, szenvedés, a 
világban lenni azt jelenti, hogy az életet, mint szenvedést tapasztaljuk. 
Buddha azt tanította, négy nagy szenvedés van az életünkben: 
a születés, a betegség, az öregség és a halál. Ha abból indulunk 
ki, hogy az élet szenvedés, akkor bármi is történik velünk, 
akkor azt nem mint szenvedést, hanem mint nagy boldogságot 
tudjuk elfogadni. De ha már az elején eldöntjük, hogy az élet 
csak boldog lehet, akkor a ránk váró szenvedések még nagyobbak 
lesznek. 
Ha igazából azt mondhatnánk, vagy tudhatnánk hogy egész 
életünkben körülöttünk senki sem lesz beteg, és mi sem betegszünk 
meg, ez csodás lenne. De nem így van. Igenis megbetegszünk. 
Az emberek akikrõl gondoskodunk, szintén betegek megbetegszenek. 
Ahogy öregszünk, testünk nem mindig teszi azt, 
amit akarunk, és az életünk sem mindig úgy zajlik, ahogy kívánjuk. 
Amikor megpróbálunk közelebb kerülni a fiatalabb generációhoz, 
az nem igazán súrlódásmentes. Ahogy egyre öregebbek 
leszünk, egyre több mindennel találkozunk, ami nehézségetokoz, egyre több dolog tesz boldogtalanná minket. És a halál 
fájdalmát, kihívását és nehézségét, akárhogy is próbáljuk, nem 
tudjuk elkerülni. Mindannyiunknak meg kell ezt tapasztalni, 
ebben az életben. 
Mindez nagy szenvedés. Ez az, ahogy életünk mûködik. Õszintén 
szembe kell néznünk ezekkel a dolgokkal. Ha az életet éljük, 
ez is eljön. Mi az oka a szenvedésnek, a fájdalomnak? Az, hogy 
gyûjtögetünk, sok dolgot gyûjtünk, sok emberhez, sok tulajdontárgyhoz, 
sok pénzhez kötõdünk, állandóan csak felhalmozni 

akarunk és mindehhez ragaszkodunk, meg akarjuk tartani, birtokolni 
akarjuk. A sok szenvedés közül van egy, amely a szeretteinktõl 
való elválást jelenti. Nem számít mennyire szeretünk 
valakit, mennyire drága nekünk, eljön az idõ, mikor el kell válnunk 
tõle. Vannak olyan emberek is, akikkel annak ellenére, 
hogy problémásak, vagy konfliktusokat okoznak, végül mégis 
állandóan együtt kell lennünk. Aztán még az is nehézséget okoz, 
hogy próbálunk és próbálunk elérni valamit és tényleg kutatjuk 
és keressük, de mégsem vagyunk képesek elérni.
És vannak dolgok, amelyeket ha nem láttunk volna, nem halottunk 
volna felõlük, nem tudtunk volna rólunk, nem kellett volna 
szenvednünk. De bizony láttuk, halottunk felõlük, és tudtunk 
róluk. A Dhammapada 63. versében Buddha ezt a tanítást adta: 
„A bolond, aki tudja az bolondságát, legalább ebben bölcs, de a 
bolond, aki bölcsnek gondolja magát, valóban bolondnak nevezhetõ.“ 
Volt egy filozófus, aki azt mondta, hogy a legmélyebb 
filozófia az, amikor tudjuk, hogy az emberi lények nem tudnak 
semmit. A tudósok is azt mondják, hogy nem számít, hogy mennyi 
mindent értenek meg, kutatnak és ismernek meg, még mindig 
számtalan dolog van, amit nem tudnak megismerni, és amelyrõl 
még semmit sem tudnak. 
Buddha tanítása több millió szóból, többezer szutrából áll; egész 
hátralévõ életünk se lenne elég ahhoz, hogy mindet elolvassuk. 
Volt valaki, aki az összeset négyszer is elolvasta, és azt mondta 
nincs benne semmi, amit igazságnak hívhatnánk, ami pontosan 
elmondaná nekünk, mi történik. A Dhammapada 6/6 versszakaszerint: „Önmaguk ellenségei az ostobák, tudatlanok. Vétket 
vétekre halmoznak, s tettük gyümölcse keserû.“ 

Az emberek a vadállatoknál, mérges kígyóknál vagy a megvadult 
csordáknál is rosszabbak. A legmérgesebb kígyó vagy a 
legvadabb állat sem végezne ki embereket, vagy zárná õket 
börtöncellákba. A Dhammapada azt mondja, hogy azért válunk 
ilyenné, mert annyira csak magunkra figyelünk, mert annyira 
szeretjük kicsi kis énünket. Franklin Parker is énközpontú beállítottsága 
miatt tette meg azokat a dolgokat, amelyek végül 
kizárták õt az emberi lények sorából. Saját viselkedésével érte 
ezt el, miközben tudta, mindez mivel jár a társadalmunkban. 
Buddha azt mondta, hogy mindnyájunk szívében van helye a 
mérges kígyónak, a vadállatoknak, a bandáknak. A szívünkben 
ott vannak ezek a helyek. 
A Négy Nemes Igazság közül az elsõ: minden emberi lény szenvedéssel 
teli életet kapott, a második pedig, hogy a szenvedés 
oka a gyûjtögetés, felhalmozás és birtoklás. A harmadik szerint 
ezektõl a szenvedésektõl úgy szabadíthatjuk meg magunkat, 
hogyha ezektõl az idegen gondolatoktól, elképzelésektõl, véleményektõl, 
amelyek annyira kedvesek nekünk, megszabadulunk. 
Kizárólag mindezeknek a gondolatoknak és elképzeléseknek 
az elengedése vezethet minket a szenvedéstõl való megszabaduláshoz. 
A Négy Nemes Igazság negyedik tétele a Nemes NyolcrétûÖsvény, amelyben Buddha megtanította nekünk, hogyan szabadulhatunk 
meg mélységes szenvedésünktõl. Amikor néhány szerzetes 
meghallotta Buddha tanítását, úgy döntöttek, hogy azért, 
hogy életre keltsék, és megvalósíthassák Buddha tanítását, el kell 
hagyniuk a társadalmat. Egy elszigetelt helyre költöztek, mert 
úgy érezték a társadalmon belül mindezt képtelenek lennének 
megtenni. Ugyanakkor sokan szerettek volna hasonlóképp cselekedni, 
de nem hagyhatták ott házukat, családjukat, munkájukat; 
tehát ezt kérdezték: “Hogy lehetséges mindez? Hogyan valósíthatjuk 
meg a társadalomban élve ezt az igaz és jelenbéli boldogságot, 
ezt az igazán mély örömet?” 
Amikor december 8-a hajnalán Buddha megpillantotta az esthajnalcsillagot, 
Igazi Természetére ébredt, és mélyen megvilágosodott. 
Így szólt ekkor: “Milyen csodálatos! Milyen csodálatos! 
Ez a fényes, tiszta tudat, amelyre ébredtem: minden élõ teremtmény 
ugyanezzel a fényes, tiszta Tudattal van megáldva.” Mindenki 
ugyanezzel a tudattal rendelekezik. Kivétel nélkül. Habár 
senki sem született enélkül, az emberek annyira telítettek idegen 
gondolatokkal és vágyakkal, hogy nem képesek elérni ezt a tiszta 
gondolkodást, ezt a mély, tiszta Tudatot. 
Arról a tudatról beszélek, amellyel minden élõlény rendelkezik. 
Ezt gyakran Buddha-természetnek hívjuk. A Buddha-természet 

másik neve a tiszta természet, a letisztult természet, a könyörületes 
természet. Ez a könyörületesség minden emberben megtalálható, 
de sokszor a külsõdleges gondolkodás annyira eltakarja, 
hogy nem minden esetben vehetõ észre és közelíthetõ meg. 

A könyörületes tiszta tudat megvalósításához Buddhának az 
énen kellett keresztül furakodnia. Persze lehetetlen, hogy mindennapi 
életünket énünk nélkül éljük. Nem kell tõle megszabadulnunk. 
Azonban, a könyörületes tudatotot nem valósíthatjuk 
meg, ha nem furakodunk az én mögé. Buddha volt az elsõ ember, 
aki tudatára ébredt ennek, és errõl tanított minket. Ha csak 
egyszer is eljutunk a mögé, ahol az énünk ellenõriz minket, és 
ahol annyira ragaszkodunk ehhez az énhez, nagy derûre, csendre 
és könyörületességre lelünk. 
Elõször el kell hinnünk, hogy az eredeti tudat, ez a tiszta eszköz, 
a könyörületesség tudata. Ezután annak a hat útnak a segítségével, 
amirõl már beszéltünk, az emberi lények bölcsességének hat 
kifejezésmódját alkalmazva, ezt a tiszta tudatot az életünkben 
felhasználva, ebbõl a bölcseségbõl, ebbõl a könyörületességbõl 
kiindulva cselekedethetünk. Amikor mélyen megértjük, hogy a 
társadalom minden lénye mi magunk vagyunk, hogy minden egy 
egységes egész, akkor ebbõl természetesen alakul ki a könyörületesség 
állapota. Ha abban a mély könyörületességben élünk, 
amelyben hinnünk és bíznunk kell, akkor azok a dolgok, amiket 
látunk és amik megtörténnek bizonyítják majd hitünket - és 
tudni fogjuk, hogy a könyörületesség tudata hogyan mûködik 
ebben a világban, amelyben mindannyian egyek vagyunk 
A könyörületesség e hatalmas, csendes tudatát gyakran magyarázzák 
a tükör metaforával, a tiszta tudat tükörszerûen áttetszõ. 
Ez nem azt jelenti, hogy valamiféle tükör lenne a tudatunkban; 
inkább azt, hogy a tudatunk minõsége hasonlít a tükör minõségéhez. 
Egy tükör mindent pontosan úgy tükröz vissza, ahogy 
az van, tökéletesen, mert nem választ aszerint, hogy kedvel-e 
vagy nem kedvel valamit. Nincs véleménye, és nincsenek érzelmei 
a dolgokkal kapcsolatban. Mivel nincs benne semmiféle 
énen alapuló zûrzavar, a dolgokat pontosan úgy tudja viszszatükrözni, 
ahogy érzékeli azokat, teljes tisztasággal. 
Egy hegyet valami magasként tükrözi a tükör, a folyót pedig valami 
alacsonyan áramlóként. Ugyanakkor a tükör minden egyes 
dolgot képes visszatükrözni. A beteget betegként tükrözi, a férfit 
férfiként, a nõt nõként. Minden embert pontosan úgy tükröz, 
ahogy van, mindenféle módosítás nélkül, mert a tükör semmit 
nem ad hozzá. 

A tükör mindig ugyanúgy tükröz, bár a benne megjelenõ dolgok 
különbözõek: egy hegy, egy folyó, egy beteg vagy egy egészséges 
ember pontosan úgy tükrözõdik, ahogy van. De nemcsak 
olyanok vagyunk, mint a tükör, hanem dolgunk is van. Miközben 
képesek vagyunk a dolgokat úgy látni, ahogy vannak, kinyújthatjuk 
a kezünket, mozgósíthatjuk az erõinket. Ha látunk 
valakit, akinek segítségre van szüksége, azonnal segítségére lehetünk. 
Mindamellett, hogy az embereket pontosan olyannak 
látjuk, amilyenek, erõink kiterjesztésére is képesek vagyunk, 
arra, hogy ebbõl a tiszta tüköszerû tudatból cselekedjünk. 
Tükörszerû tudatunk a bölcsesség mind a négy formájával rendelkezik. 
Kezdetektõl fogva mindnyájunk megkapta ezt a Négy 
Bölcsességet. Ezek közül az elsõ, hogy tudatunk tükörszerû, a 
második, hogy mindent egyenlõnek látunk, a harmadik, hogy 
mindent pontosan olyannak látunk, amilyen, ahogy az van, a negyedik 
pedig, hogy minden egyes alkalommal, a látott dolognak 
megfelelõen tudunk cselekedni. Bár minden ember birtokában 
van ennek a négy bölcsességnek, énközpontúságunk miatt azt 
gondoljuk, “ezt akarom tenni, és azt nem akarom”, “ezt szeretem, 
és azt nem”; és mert az ilyen hozzáálással beszennyezzük 
a tudatunkat, lehetetlenné válik, hogy a négy bölcsességet használjuk. 
Annak érdekében, hogy a könyörületesség tudatát teljes mértékben 
használhassuk, meg kell közelítenünk a boddhisattva igaz 
szellemiségét. Hogy ezt megtehessük, meg kell szabadulnunk 
attól, ami nehéz, kis énünk terheitõl; mindent fel kell adnunk, 
annak érdekében, hogy minden tiszta fényünket a társadalomnak 
adhassuk. Amit a bodhisattva szelleme, a könyörületesség tudata 
mond, hogy akkor is, ha még nem szabadultam meg, mindent 
meg fogok tenni, hogy a társadalom tagjait felszabadítsam. 

Tehát legelõször is teljesen el kell dobnunk magunkat és mindent 
a társadalomnak kell adnunk. A fogadalom, hogy minden 
tõlünk telhetõt megteszünk, a bodhisattva szellemének fogadalma. 
A fogadalom megtételével már elhatároztatott, hogyan fogjuk 
élni életünket. Minden cselekedetünket és az életünket áthatja eza fogadalom. Így, a tanítás szerint a fogadalom kimondása egyenlõ 
a mély megvilágosodás megvalósításával. Olyan ez, mint amikor 
kompra szállunk, egyes szokatlan eseteket kivéve, oda fogunk 
érni a túlpartra. Ha megtesszük ezt a mély fogadalmat, a 
végsõ célt feltétlenül el fogjuk érni. A fogadalom megtétele 
egyenlõ a cél megvalósításával. Azok azonban, akik nem szállnak 
fel a kompra, soha nem juthatnak el a túlsó partra. 
Nagyon fontos tanítás ez. Ezzel az elkötelezett fogadalommal az 
egész életünket meghatározzuk. Mindannyiunknak fontos, hogy 
tiszteljenek, szeressenek bennnünket és figyeljenek ránk. Ez 
mindenkinek fontos. Amikor dolgaink úgy mennek, ahogy szeretnénk, 
akkor mindennel elégedettek vagyunk, életünkben min-
den rendben van. A nehézségek akkor kezdõdnek, amikor olyan 
emberekkel találkozunk, akik elõítélettel viseltetnek irányunkban, 
akik sértegetnek minket, akik olyanokat csinálnak, amit 
nem szeretünk vagy rosszul viszonyulnak hozzánk. Azonban még 
ha meg is történnek ezek a dolgok - ha életünk iránya világos, 
és ha mély fogadalmunkat megtettük, keresztül tudunk jutni 
rajtuk. Mély és szilárd fogadalmunk olyan középpontot biztosít 
számunkra, amely lehetõvé teszi, hogy túljussunk kellemetlen és 
nehezen kezelhetõ helyzeteken. Ha van ilyen fogadalmunk, akkor 
kevesebb illúzióval rendelkezünk, és kevésbé vagyunk zavarodottak. 
Tudjuk hogyan kell viselkednünk az emberekkel, és 
attól függetlenül, hogy mi történik, a fogadalom megtartása 
megmutatja számunkra hogyan kezeljük a helyzeteket. 
Elsõsorban azonban meg kell tennünk ezt a fogadalmat, a bodhisattva 
szellemében. A fogadalom megtartása könnyebb lehet 
annak, aki már évek óta ezen az úton jár, és már évek óta dolgozik 
már a tudat megtisztitásán a fogadalom megtartása érdekében. 
Annak, aki épp elhatározza: “Leteszem a bodhisattva foga
dalmat”, nem ilyen könnyû. Csak azért, mert valaki vágyakozik 
arra, hogy megtartsa a fogadalomat, még nem jelenti azt, hogy 
minden egyszerûvé válik. Az, aki éppen megkapta a 
jogosítványát, így gondolhatja: “Megvan a jogosítványom, és 
nem lesz balesetem.” Azonban, ha bemennek a belvárosba, ahol 
igen nagy a forgalom, és az autók jönnek-mennek, és össze-viszsza 
kanyarognak, nem tudják mit tegyenek. Az, hogy jogosítványuk 
van, még nem jelenti azt, hogy balesetmentesek lehetnek. 
Ugyanígy, csak azért mert megtettük a Bodhisattva fogadalmat, 
csak azért mert tudjuk, így kéne cselekednünk, nem jelenti 
azt, hogy nem lesz részünk nagy csalódásokban, hogy nem 
fogunk visszaesni, hogy nem lesz nehéz dolgunk. Ez része adolognak, és keresztül kell magunkat verekednünk ezen. És 
képesek leszünk erre, hiszen ott a fogadalmunk. 
Ahhoz, hogy képesek legyünk a bodhisattva szellemében élni és 
látni a dogokat, összpontosítani kell tudatunkat. Buddha megtanította 
nekünk, hogyan engedhetjük el azokat a külsõdleges 
gondolatokat, és azokat az illuzórikus ideákat, amelyekhez 
mindig annyira ragaszkodunk. Ahhoz, hogy a bodhisattva fogadalmát 
élhessük, úgy kell gyakorolnunk, hogy megtarthassuk 
összpontosított tiszta tudatunkat. A tiszta tudat megtartásának 
képessége, a gyakorlás képessége, a fogadalom fontos része. Az 
emberek nagyon egyszerûen azt mondják, hogy zazent gyakorolnak, 
azonban ahhoz, hogy a zazent gyakorolhassunk, meg kell 
tisztítanunk fizikai testünket, majd a légzésünket, végül 
szellemünket. A zazen érdekében mind a három dologot meg 
kell tisztítanunk, majd egyesítenünk kell. 
A test összpontosítása, megtisztítása a test helyes használatát 
jelenti, az egyensúly megtartását, valamint a test alsó részében 
egy teljes, feszes érzés kialakítását, míg a testünk felsõ része 
könnyed és könnyû kell, hogy maradjon. Ha semmi mást nem 
csinálunk, csak felállunk, a chi is fel akar szállni a testünkben. 
Tehát ahhoz, hogy a legegészségesebben, leghelyesebb módon 
éljünk, úgy kell gyakorolnunk, hogy a chi-nk lesüllyedjen és 
kiegyensúlyozott legyen. A zazenben a testtartás pontos 
kialakításának fõ célja, hogy érezzük azt a lüktetést, amely a 

talpunktól a gerincünkig vezet, onnan pedig a fejünk tetejéig. 
Testünket úgy összpontosítjuk, hogy érezhessük a chi áramlását. 
Ez azt jelenti, hogy kiegyenesítjük a hátunkat - és ez nem csupán 
fizikai kiegyenesítést jelent, hanem azt, hogy úgy üljünk, hogy 
az energia egyenes úton haladhasson felfelé. Amikor képesek 
vagyunk arra, hogy így üljünk, akkor testünkben a chi áramlása 
szabad és tehermentes. Erre gondolunk, amikor a zazen gyakorlat 
helyes megvalósításáról beszélünk. 
Miután kialakítottuk a megfelelõ tartást, légzésünket kell 
összpontosítanunk. Légzésünk kiegyensúlyozásának módja, 
hogy a teljes kilégzés közben középpontunkat lent tartjuk. A 
mindennapi életben, munka és más tevékenység közben is használhatjuk 
ezt a légzést, hogy nyugodtak legyünk, és súlypontunkat 
lent tarthassuk. Meg kell tanulnunk úgy lélegeznünk, 
hogy a chi-t lent tarthassuk, teljes kilégzést végezzünk, és természetesen 
lélegezzünk be. Elõször teljes kilégzést végzünk, a legvégsõ 
pontig lélegzünk ki, egészen a talpunkig. Ezután hagyjuk 
magunkat természetesen belélegezni. Minden nap sokszor végezzük 
ezt a légzést, teljesedjen ki bennünk a lélegzet és tökéletesen 
eresszük le a chi-t. 
Amikor így lélegzünk, természetesen vesszük fel a legmegfelelõbb 
testtartást. Alexis Weisenberg, a híres zongorista játszott 
nálunk, a Sogenji kolostor nagytermében; és még a saját zongoráját 
is magával hozta. Olyan egyenesen ült a zongora mellett,
hogy megkérdeztem tõle: “Tanították Önnek ezt a testtartást, és 
tanítja-e a diákjainak?” Azt válaszolta, senki nem tanította arra, 
hogy ilyen egyenes háttal üljön. Mindenki szereti a zenét, nagyon 
kevesen vannak, akik nem szeretik. Azonban azok, akik 
különösen tehetségesek, akik hivatásuknak tekintik a zenét, föl 
fogják fedezni, hogy mi a számukra legmegfelelõbb testtartás. 
Ha azt mondanánk nekik: “próbálj így ülni, vagy inkább úgy”, 
akkor csak ellenállnának, és ez az ellenállás akadályozná 
játékukat. Amikor az emberek azt teszik, amit leginkább, a tõlük 
telhetõ legteljesebb módon szeretnének tenni, akkor a legmegfelelõbb 
testtartást természetesen fogják felvenni. Amikor azt 
tesszük, amit a leginkább szeretnénk tenni, bármi legyen is az, 
akkor testtartásunk mindig az annak legmegfelelõbb testtartás 
lesz. Ez a zazenre is vonatkozik. 
Ugyanígy, ha valami olyasmit teszünk, amit a leginkább szeretnénk, 
akkor a légzésünk természetes harmóniába kerül a tevékenységünkkel. 
Nagyon-nagyon sok mindent teszünk az életünkben; amit a 
lényegiségnek ebbõl az igaz helyébõl kiindulólag teszünk, amikor 
szeretjük azt, amit teszünk, akkor testtartásunk és légzésünk természetesen 
igazodik majd a tevékenységünkhöz. Ez a zazen esetében 
is ugyanígy van. Emberi lényként már minden a rendelkezésünkre 
áll, amire szükségünk van, már minden bennünk van. 
Tekintettel arra, hogy állandóan tanítok másokat, hogyan gyakorolják 
a zazent, az általam leírt légzési mód az, amit én használok. 
Gyakorlatilag soha nem tanultam a légzésrõl, és senki 
sem tanított erre. Saját magamat tanítottam. A zazen légzés nem 
olyasmi, amit erõszakolással, vagy utánzással elsajátíthatunk; 
azért tanuljuk meg, mert a zazen érdekében meg kell tanulnunk. 
Ez a zazen tudat, ez az összehangolt zazen tudatosság, ugyanaz, 
mint amikor tenni szeretnénk valakiért valamit, és minden gondolkodás 
nélkül, a jutalom vagy ellenszolgáltatás gondolata 
nélkül egyszerûen megtesszük ezt. Csak azért mondom el ezt az 
útmutatást, mert ilyen természetes és spontán módon nehéz belefogni 
a zazen gyakorlásába. 
Amikor teljes egészében kilégzünk, akkor a fejünk hirtelen 
kristálytiszta, friss és megújult lesz. Ezzel az egyetlenegy teljes 
kilégzéssel tisztán tudunk gondolkodni, és egész testünk felfrissül. 
Ahogy a Dhammapada mondja: “Minden, ami vagyunk, 
annak eredménye, amit gondoltunk.” Amikor tudatunk megtisztult 
és tiszta, akkor mindenhol ahol épp vagyunk ugyanilyen 
módon tiszta és fényes minden, aképpen ahogy az árnyék követi 
a tárgyat. A megtisztult és egyszerû tudat azt jelenti, hogy min-
den fölösleges zagyvaságtól mentesek vagyunk. Amikor 
kilégzünk, teljes kilégzést végzünk, és testtartásunkat, légzésünket 
harmóniába hozzuk, akkor képessé válunk arra, hogy minden 
zagyvaságtól megszabaduljunk. Ezt jelenti a tiszta tudatban való 
élés képessége, hogy élvezni tudjuk a tiszta tudat boldogságát. 

Mindig azt gondoljuk: “Ó, inkább úgy kellett volna tennem”,
“Ó, ennek másképp kellene mennie”, “Ó, inkább így kéne cselekednem.“ 
Mindig olyan sok kellett volna, kellene és kéne van 
a tudatunkban arról, amit meg kellett volna tennünk, de nem tettünk 
meg. A fejünk mindig ilyenekkel van tele. Azonban amikor 
teljes kilégzést végzünk, mindezt elengedhetjük. Amikor újra és 
újra megjelennek bennünk ezek a gondolatok, akkor türelmetlenek, 
kudarctól szenvedõk és ingerültek leszünk; azonban a teljes 
kilégzéssel mindezt elengedhetjük és visszatérhetünk a friss 
tudat tisztaságához. Ez a mély légzés lehetõvé teszi, hogy észrevegyük, 
hogy eredetileg semmi sem gátol mindket, semmiben 
sem kell elbotlanunk, egyetlenegyszer sem. 
Az együttérzés igazi tudata a létezés egy formája. Azt a képességet 
hívjuk az együttérzés tudatával való mûködésnek, amikor 
nem az énünk munkálkodik folyamatosan, amikor a kis-gondolkodáson 
túljutottunk. Így élhetjük mindennapi életünket,- amikor 
képesek vagyunk megtisztult tudattal tevékenykedni. 
Mindenkitõl azt kérem, hogy elõször élessze fel magában ezt a 
Boddhisattva fogadalmat. Ha a zazen által támogatva, e fogadalom 
szerint élünk, akkor ez a fogadalom képessé tesz minket 
arra, hogy felismerjük, milyen irányba tart az életünk. Ez a fogadalom 
csökkenti az illúzióinkat és zavarodottságunkat. Tudjuk 
hogyan reagáljunk bármely tapasztalatra, vagy helyzetre. Az e 
fogadalomban való élés képessége tisztaságot és célt ad életünknek. 
Ez a fogadalom amennyiben világosan megalapoztuk azt, 
nem veszi el tõlünk sem az örömöt, sem a célt. Amennyiben 
képesek vagyunk arra, hogy ebben a világosan megalapozott fogadalomnak 
a szellemében éljünk, akkor minden ember iránt 
együttérzést fogunk érezni, a föld sok billió lakója iránt, a 
szenvedõk iránt. Arra is képesek leszünk, hogy a Boddhisattva 
fogadalom megvalósításának lehetõségét megteremtsük a számukra. 
A huszonegyedik században az igazság mindenkit el fog 
vezetni a szeretet, harmónia és együttérzés helyére. Ez az én 
reménységem. 
Mindannyiunknak fel kell ismernünk, hogy a társadalom egy 
tagja vagyunk, és mindegyikünknek külön-külön ugyanez a 
mély együttérzõ tudata van - hogy minden egyes ember ebbõl a 
sok milliárdból, aki a földön él, részesedik ennek a tiszta együttérzõ 
tudatnak az ajándékából. Ha ezt meg tudjuk érteni, és 
tudunk hinni a billiónyi ember együttérzésének tiszta tudatosságában, 
akkor a huszonegyedik század elhozza minden ember 
igaz hitét. Ha mindnyájan bízunk és hiszünk egymás tiszta tudatosságában, 
akkor képesek leszünk megtalálni a béke világát. Ez 
a legnagyobb reménységem a 21. században. 

Kérdések 

-Mi az, ami megakadályoz minket abban, hogy ez az önfeladás 
az élet minden helyzetében alapállásunkká váljon? Ha valaki 
hazudik nekünk, olyan erõs az én érzetünk, hogy nem azt mondjuk: 
Ó, az a szegény ember, hogy ilyesmihez kell folyamodnia. 
Helyette azt kérdezzük: Hogyan tehette ezt velem? Mindig ott 
van az én, amelytõl nem tudunk szabadulni. Vajon ez az, ami 
megakadályoz minket abban, hogy az együttérzõ tudat irányítsa 
cselekedeteinket. 
-Mindannyian alapvetõen ugyanazzal a tiszta és ragyogó tudattal 
rendelkezünk, melyet Buddha megtapasztalt, amikor így káltott 
fel: „ Milyen csodálatos! Milyen csodálatos! Ez a fénylõ 
tisztaságú tudat, amelyre most ráébredtem - minden egyes létezõ 
ugyanezzel a fénylõ tisztaságú tudattal van megáldva.“ Azonban 
külsõ irányultságunk és ragaszkodásaink következményeképpen 
nem tudjuk megtapasztalni a tiszta tudatot. Az énünk ragaszkodásokat 
hoz létre, ugyanakkor ez az én teszi lehetõvé, hogy dolgozzunk 
és felvállaljuk a felelõsségét annak, hogy a világban lévõ 
szenvedéseken enyhítsünk. A kérdés csak az, hogy ezt az ént 
ragaszkodások létrehozására és a külsõségekben történõ elmerülésre 
használjuk-e, vagy pedig arra, hogy az említett önfeladás 
irányába haladjunk vele.
-Ön arról beszélt, hogy a teáskannát levesszük a melegítõrõl, 
mintegy példaképpen hozva arra, hogy nem érünk el valamit, 
amit kitûztünk célul magunk elé. Tudna-e konkrét példákat mondani, 
hogy ez hogyan történik meg spirituális gyakorlatunk 
során. 
-Az egyik példa az, hogy amikor ülsz, a tudatod nem csendesedik 
le. Ülsz, s a tudatod nem akar lecsendesedni. Ülsz, s mégmindig nem tudsz lecsendesedni. Így hát azt gondolod, hogy 
nem tudod megtenni, és feladod. Ez az egyik példa arra, hogy leveszed 
a kannát, még mielõtt a víz forr. Ahelyett, hogy türelmetlenné, 
és bizonytalanná válnál, kreatívnak és találékonynak kell 
lenned - „ Talán, ha kipróbálom ezt, lecsendesedem, talán megpróbálok 
valami mást.“ - Minden alkalommal elég idõt kell 
hagyni arra, hogy kiderüljön, tényleg mûködik-e az adott dolog 
vagy nem. 
Egy másik példa azoknak az esete, akik nagyon komolyan akarnak 
gyakorolni, az életüket a meditációnak szeretnék szentelni, 
és azon akarnak munkálkodni, hogy megvalósítsák igaz természetüket, 
de családjuk van, munkájuk van, és nem tehetik 
meg, hogy egyszerûen otthagyják ezeket a dolgokat, és az elvonult 
gyakorlást válasszák. Az ilyen helyzetben levõ emberek 
sokszor semmi mást nem akarnak, mint gyakorolni, de felelõséggel 
tartoznak családjukért, és a társadalomban betöltött szerepük 
is kötelezi õket. Vannak olyan dolgok az életünkben, amelyeket 
egyszerûen nem tehetünk meg, pedig meg szeretnénk 
tenni. Mindenkor meg kell próbálnunk harmóniában élni a családban, 
felelõsséggel, a másik ember igényeire is figyelve, nem 
pedig csak saját igényeinket elõtérbe helyezve; mindig az adott 
körülményeknek megfelelõen kell élni addig, amíg türelmesen 
végig nem jártuk ezt az utat, és aztán megnézni, van e mód arra, 
hogy kizárólag a gyakorlásnak szenteljük életünket. Képesnek 
kell lennünk arra, hogy elfogadjuk a számunkra adott körülményeket, 
hogy valóban jól használjuk fel õket, és kimerítsük a 
bennük rejlõ lehetõségeket, ahelyett, hogy otthagyjuk õket és 
elfutunk elõlük, amikor nem a legkedvezõbbek számunkra 

-Ön azt mondja, hogy a csecsemõk mindent pontosan úgy fogadnak 
el, ahogy valójában van, de ugyanezt jelenti-e az, hogy önmagunkat 
feladjuk, vagy bölcsek vagyunk, vagy pedig az önfeladás 
olyan dolog, amit meg kell tanulnunk? 
-Ez a tiszta együttérzõ tudat nem olyan valami, amit csak azért 
ismerhetünk meg, mert gyakorolunk, és csak azért fedezhetünk 
fel, mert keményen dolgozunk érte. Mindannyian már amikor 
megszülettünk rendelkeztünk ezzel a tiszta tudattal, ezzel az 
együttérzõ tudattal. Mégis minden szülõ tudja, hogy a legtöbb 
gyerek nem mindig nevezhetõ együttérzõ lénynek. Az emberek 
közül, gyakran a kisgyermekekkel a legnehezebb boldogulni, 
amikor megmutatják énközpontú oldalukat, nem mindig neveznénk 
együttérzõnek õket. Három-négy éves korukban egyre inkább 
kezdik megmutatni ezt az oldalukat, és hét nyolc éves korukra 
néhány gyerek szinte szörnyeteggé válik. Õk éppenséggel 
nem pont azok, akiket fölötébb együttérzõnek nevezhetnénk 
pusztán azért, mert embernek születtek. Azt hiszem valószínûleg 
mindannyian olvasták azt az esetet, amikor egy kisgyerek fejét 
levágta egy iskolatársa. Aki ezt tette, egy tizennnégy éves gyerek 
volt. A szülõk nem is sejtették, mire készül a fiuk; annyira 
nem volt kapcsolatuk a gyerekükkel, hogy azt mondták, olyan 
volt, mintha egy idegen élt volna a házukban. Amikor a tizennégyéves 
fiútól megkérdezték: „ Miért csináltad? Mi vitt rá erre? 
„, azt mondta, hogy azzal tudta enyhíteni az õbenne lévõ mély 
szenvedést, amikor másoknak szenvedést okozott. Csak amikor 
valaki mást bántott, és nézte a szenvedését, akkor tudta elfelejteni 
a saját elviselhetetlen fájdalmát és nyomorúságos tudatát. 
Namármost, így is tekinthetünk egy gyerekre, és feltehetjük a 
kérdést miben nyilvánul meg, hogy ez a gyerek Buddha. Hol van 
a Buddha együttérzõ tudata? Valakirõl, aki maga a megtestesült 
önzés, és maga a megtestesült harag, hogyan mondhatjuk, hogy 
ugyanazzal a tiszta tudattal születik, mint a Buddha? Mi az amit 
ebben a buddhizmus szerint észre kell vennünk, és tudatosítanunk 
kell? Mindannyian egy nagyon vastag énközpontú réteggel 
és a Buddhának ezzel a tiszta, együttérzõ tudatával rendelkezünk.
Ez igaz minden egyes emberre. Sõt, még azt is kimondhatjuk, 
hogy ez az aktuális énközpontú réteg és a Buddha fényes, 
megtisztított tudata valójában ugyanaz a dolog. Amíg még kettõnek 
érzékeljük õket, addig ténylegesen ugyanannak a dolognak 
az elejérõl és visszájáról van szó. Még az az tudat is, amelyet 
egész nap a nyereség és veszteség, a szerzés és haszon foglalkoztat, 
még az a tudat is - úgy, ahogy van - a Buddha tudata. 
Nincs semmi, ami el lenne választva, vagy különbözne attól a 
fényes tudattól. Az egyetlen kérdés, amely valójában létezik: 
Megvan a bölcsességünk ahhoz, hogy kihasználjuk a tudatot, 
vagy nincs? Ahhoz megvan a bölcsességünk, hogy az életben 
boldogulni tudjunk, hogy megteremtsük, amire szükségünk van, 
vagy ahhoz, hogy gondoskodjunk magunkról, de képesek vagyunk-
e ezt a bölcsességet minden lénynek, a társadalom min-
den tagjának és körülöttünk mindenkinek a javára fordítani? Ez 
a bölcsesség tudja, hogy a legnagyobb örömünk az, ha az élõk 
közösségének minden egyede fejlõdik és kibontakozik, és nem a 
saját kis énünk miatt örülünk ennek, hanem mert amikor minden 
növekszik, minden virágzik, mi is virágzunk. Ez a fajta bölcsesség 
az, amelyrõl beszélek. 

-Ha elérjük azt a pontot, amikor igazán képesek vagyunk a mindennapjainkban 
úgy tevékenykedni, hogy semminél sem tapadunk 
le, szükségünk lesz-e, még mindig a zazenre? 
-Ha nincsenek nehézségek, nincs szükség a zazenre. De az ember 
annál sokkal bonyolultabb, hogy annak ellenére, hogy gondolatai 
állandóan áramlanak, állandóan mozognak, mégis meg 
tudja tenni, hogy semminél se tapadjon le. Hirtelen valami, amit 
valaki mond eljut hozzánk, és a tudatunk máris megáll ennél. 
Valami, amit valaki tesz, foglalkoztatni kezd bennünket, s ez hirtelen 
megállít - az áramlás máris nem olyan sima. 
Olykor a körölmények tényleg segítenek, felkarolnak és támogatnak 
minket, de van amikor olyan dolgok történnek, amelyek 
mélyen megbántanak, amelyek nem hagynak nyugodni, amelyek 
szinte megtámadnak minket. Olyankor is szükség van arra, hogy 
ne váljunk ezek játékszerévé, hogy képesek legyünk érezni õket, 
de meg tudjuk tartani a középpontunkat, akármi is történjék. Nagyon 
könnyû megtartani egy tiszta tudatállapotot, amikor a dolgok 
jól mennek, de amit mindannyiunknak meg kell tanulni az 
az, hogy meg tudjuk õrizni ezt a koncentrált, mevilágosodott 
tudatállapotot, bármi történjék is. Ezért van szükség a zazenre. 

MUNKA ÉS KÖZÖSSÉG 

Shodo Harada Roshi 

A mai, egyre kifinomultabb technológiákat használó társadalmunkban 
mindent a számítógépek irányítanak. Számítógépek 
segítségével tartunk kapcsolatot egymással, számítógépen keresztül 
szerezzük információinkat is. A számítógépek programozzák 
be az életünket, s mi ezért úgy érezzük, hogy biztonságban 
vagyunk. Ha rosszul érezzük magunkat, az orvoshoz futunk, 
aki felír valami gyógyszert, s máris megnyugszunk. Ebben az 
összetett és kavargó világban, amelyben élünk emberi kapcsolatainkban 
is kedvességet, vigaszt, a biztonságnak valamilyen 
formáját keressük. Bizonytalan korban élünk, és ez arra készteti 
az embereket, hogy mindenben amit esznek, biztonságra törekedjenek. 
Más szemszögõl azonban: Gondolataink a jelen pillanattól 
elszakadva, a valóságtól elválasztva, minden pillanatban a 
tényleges cselekedeteink elõtt rohannak. A jelen pillanaton belül 
a Zen a csendes állhatatos munka: zöldséget termeszteni, udvart 
gereblyézni, kertet kigazolni. A mindent egyesítõ élet lüktetése 
valósul meg benne. A zen arról szól, hogy egész testünk megizzad, 
minden porcikánkkal részt veszünk abban, amit teszünk. 
Még ha nagyon nehéz és fájdalmas körülmények közé kerülünk 
is, a Zen azt jelenti, hogy ezt a hozzáállást tántoríthatatlanul és 
minden pillanatban fenntartjuk. 
Rinzai Zenji is ezt tanította egy olyan korban - a Tang dinasztia 
végén - amelyet nagy gazdasági válság és különféle helyi vallások 
viszálykodásai jellemeztek, amely korban mindenféle templomot 
leromboltak, Budha szobrokat döntötek le, szútrakönyveket 
égettek el, a vallásos embereket hivatalaikból elzavarták, 
a megvesztegetés és árulás mindennapos volt a kormányzásban. 
Az ember a politikai viszonyokban és társadalomban semmit 
nem talált, amiben hihetett volna. Isten és Buddha, akiknek 
menedéket és hitbizonyságot kellett volna nyújtaniuk ebben a 
káoszban azzal együtt vesztek és süllyedtek el, amelyre minden 
embernek fel kellene ébrednie: A Rang Nélküli Igaz Emberrel, 
aki ebben vörös húsdarabban, - amely vérzik ha megkarcolják, ebben 
a szarzsákban, ebben a fizikai testben létezik, amellyel 
éjjel-nappal minden idõnket együtt töltjük. A Rang nélküli Igaz 
Ember - túl minden leíráson és mértéken, csak egy ember, az 
egyetlen a mennyekben és a földön, - nem ez az, ahol az emberi 
lét igazi minõsége található? Aminek az emberek között nincs se 
rangja, se mértéke, nem ez az, ahol ez a minõség éppen található? 
Felébredni erre a tudatra, ez az, amit Rinzai Zenji tanított. 
A Zen mindenekelõtt a munkát tanítja, de nem pusztán a megszokott 
értelemben vett munkát, vagy samu-t. A samu, amikor 
mindenki együtt dolgozik, az élõ Zen alapja. Ezen belül kell 
megvalósítani a legfõbb emberi minõséget, azt, ami az embereket 
egyesíti. Ha erre nincs tényleges ráébredés, akkor a Zen 
útja pusztán munkává válik és elvész az, amit tanítani akart. A 
tevékenység közben ennek kicsiszolásának, és az emberi lény 
kifejlõdésének kell megtörténnie. A Zen lényegét itt kell megtalálni, 
munka közben. 
Dogen Zenji huszonnégy évesen ment Kínába, majd négy évvel 
késõbb gyakorlását megszakítva visszatért Japánba. Visszatérésekor 
megkérdezték tõle, hogy mit tanult, és õ ezt válaszolta: 
„ Csak ezt: reggel a nap gondolkodás nélkül felkel keleten, és 
ugyanígy, a szemeink vízszintesen helyezkednek el az arcunkon.
Ez az, amit világosan megértettem. És ez, mindenkire érvényes.
Üres kézzel mentem, üres kézzel jöttem; egy szó tanítás nem 
hangzott el. A nap keleten felkel, a hold nyugaton nyugszik, a 
kakas hajnalhasadáskor kukorékol, és négyévenként szökõév 
következik.“ 
Dogen Zenji semmilyen különleges Buddha szobrot nem hozott 
haza magával, amelyhez imádkozni lehet; sem különleges szútrakönyvet 
olvasgatni, s más különösen értékes tárgyat sem. Üres 
kézzel érkezett. „ Itt, és most élek. “ Az élet energiájának ez a tiszta 
megvalósítása, ez a puszta megértés volt az, amit mélyen megtapasztalt. 
Ugyanez az életenergia kel fel minden reggel napként 
keleten, és minden este mint hold, megint felkel keleten, és mint 
nap, lenyugszik nyugaton. Négyévenként pedig szökõév 
következik. Mindössze ez a valóságos igazság, csak ez az, amilye 
van, - mint Buddhadharma, - minden egyéb ezen kívül csak akármi, 
valamilyen divatos névvel. „ Errõl nem tudok semmit.“ Így 
beszélt Dogen Zenji arról a természetes és nyilvánvaló módról, 
ahogyan a dolgok vannak, és a dolgokról ahogy éppen vannak. 
Pusztán úgy ahogy van, - ezt a természetes és nyilvánvaló igazságot 
megérthetjük, s azt is hogy ez mit jelent - úgy létezünk itt 
és most, ebben a pillanatban. Ezen kívül nincs semmi, amit 
Buddhadharmának kellene hívni. Ha nem ismerjük azt a megnyilvánuló 
életenergiát, ahogy most, épp ebben a pillanatban él 
és tevékeny, soha nem fogunk rátalálni semmiféle Buddhadharmára. 
A tanítás nem valami következtetésrõl, nem az intellektusról 
szól. Buddha tanítása az életrõl szól, és arról, hogy 
hogyan éljük az életünket. Az élettõl és az élõtõl elkülönülten 
nincs semmiféle tanítás, nincs is értelme. Ez legyen egy férfi férfilétének 
célja, ez legyen egy nõ nõ létének célja. Mindannyian, 
mint emberi lények egyenlõek vagyunk, de mindannyiunknak 
megvan a saját életünk, a saját egyéni jellemzõink, az, hogy hogyan 
éljünk. A szülõk a maguk módján fogják fel a dolgokat, a 
gyerekek is a maguk módján felelõsek, ahogy gyermekként élnek. 
Az embereknek minden egyes helyzetben úgy kell cselekedniük, 
ahogy az a legmegfelelõbb, ahogy az a legtermészetesebb. 
A tanároknak is megvan a saját életfelfogásuk, és az elképzelésük, 
hogy hogyan kell tanítaniuk. A diákok számára pedig a 
diákélet adott, a maga kreatív és találékony erõfeszítéseivel, 
hogy a lehetõ legjobban megbirkózzanak a megtanulandókkal. A 
dolgoknak ez a természetes és nyilvánvaló módja a Buddhadharma. 
Nyilvánvaló és természetes dolgok, természetes módon 
kezelve - ettõl eltekintve nincs semmiféle tanítás. 
Az Edo korszak alatt, Kyushu területén Hakatában élt egy 
Sengai nevû pap. Amikor valaki megkérte, hogy készítsen kalligráfiát 
az újév köszöntésére, azt írta: 

A szülõk meghalnak, 
A gyerekek meghalnak, 
Az unokák meghalnak.


Persze a megrendelõ azonnal megjegyzést tett. - Ez nem igazán 
jó szerencsekívánat az újévre. Ilyenkor nem kellemes a halálról 
beszélni. Sengai pap hûvös tekntettel válaszolt: - Már miért ne 
lenne szerencsekívánat? Ugyan mi szerencsésebb, mi természe
tesebb és boldogítóbb, mint az, hogy a szülõk meghalnak, a gyerekek 
meghalnak, az unokák meghalnak? Az, hogy ez nem fordított 
sorrendben történik meg, igazán legszerencsésebb dolog. 
Sengai így magyarázta meg a kalligráfiáját. A természet útjait 
ilyen magától értetõdõ, egyenes módon fejezte ki. Az emberiesség 
alapja, így tekintve és elfogadva a dolgokat, lefektethetõ. 
Manapság ez a természetes és egyszerû látásmód egyre inkább 
kivész belõlünk. Dogen Zenji még mondhatta, hogy a kakas hajnalhasadáskor 
kukorékol, de kinek van ma esélye ilyesmit hallani? 
Hacsak valami rendkívüli ok miatt, kakas ma már nem kell 
senkinek. Tojást fogyasztunk, de ezeket a tojásokat olyan tyúkok 
rakják, amelyek polcokon nevelkednek, száz, kétszáz, ezer, tízezer 
egy sorban, és csak azért táplálják és tartják életben õket, 
hogy nekünk tojásokat tojjanak. A szüleink és nagyszüleink által 
ismert baromfi, a minden háznál látható baromfiudvar, - ahol a 
kakas és a tyúk kotkodácsolva rohangál, és ahol a gyerekek 
ebben a hangzavarban gyûjtik össze a tojásokat, - ma már alig 
található. 
Akkor még kivétel nélkül minden tojás egy születendõ csirke 
lehetõségét rejette magában. A mai tojásokból azonban nem 
lesznek csirkék, és a tyúkok már nem mások, csak tojásrakó gépek. 
A tyúkok a társadalom szükségleteinek megfelelõen ma 
már csak tojásokat tojnak. Amelyik már nem tojik, azt levágják;
csak gépek, és semmi természetes nincs már bennük. Ám úgy 
látszik, közben a mi, a tojást fogyasztók természetessége is 
eltûnt. Ma már nem láthatunk a fák és fû között felnövõ borjakat, 
gidákat, és csirkéket. Ezt az egyszerû és természetes világot 
felváltotta a technológiai kultúra és a kényelmes életmód. A természet 
szülöttei egyre-másra eltûnnek a látókörünkbõl.
A Zen hagyományos írásai közül talán a Tíz Ökrös Kép a leghíresebb. 
Indiában az ökör szent állat, Isten szolgája, és mind a 
hinduk, mind a buddhisták nagy becsben tartják. Manapság már 
csak úgy gondolunk az ökrökre, bivalyokra, tehenekre, mint tejés 
húsforrásra. Régebben azonban úgy szolgáltak bennünket, 
mint a saját kezünk. A mezõket ez a csendes bivaly szántotta fel; 
a szántás nélkül nem lehetett a gabonát elültetni. Persze akkor 
sem felejtettük el, hogy az ökör csak egy állat, de emellett a 
barátunk volt, közös fedél alatt éltünk, és nagyon vigyáztunk rá, 
hogy meg ne betegedjék. Az emberek mielõtt maguk is nekiláttak, 
elõször az állatoknak adtak enni, és tiszta helyet biztosítottak 
nekik. Becses jószág volt, de rá is bízhattuk magunkat. Amikor 
az ipari forradalom elkezdõdött, a gépek vették át az ökrök 
munkáját, és ezek a sok törõdést igénylõ állatok lassan eltûntek 
a színrõl, - és velük együtt eltûnt mindaz, amit tõlük tanultunk. 
A gépek nem tanítanak meg bennünket a törõdésre, gondoskodásra. 
A munkánkat végzõ ökör türelmesen tanított bennünket, 
hogy magunkban is felfedezzük ezt a hozzáállást. Úgy élni, 
mint egy bivaly, nem önzõn és felszínesen, hanem csendben, 
türelmesen és mélységgel végezni dolgunkat - ugyan hányan 
tanulhatjuk ezt meg ma egy ökörtõl? 
„ Az Eredeti Tudat nagyszerû és kerek egész, akkor mégis miért 
esünk káprázatokba és sötétségbe? - kérdezte Kanzan Egen. 
Mindenkinek ugyanaz a tudata, mint Buddhának és ugyanazzala tiszta buddhatermészettel rendelkezik születésétõl fogva. Ám 
ha tényleg így van, akkor hogy lehet az, hogy téveszmékbe 
esünk és összezavarodunk? Kanzan kérdésében ez a valódi kihívás. 
Dogen Zenji még gyerekként, a Hiei-hegy környékére ment 
a Zent tanulmányozni, de ettõl az egyetlen kérdéstõl nagyon 
mély kétségbe esett. „Az Eredeti Tudat nagyszerû és kerek 
egész, akkor mégis miért esünk káprázatokba és sötétségbe?„ 
Eredettõl fogva Buddhák vagyunk, de akkor miért kezdünk el 
téveszmékbe bonyolódni? Ezt és ehhez hasonlókat kérdezett 
Dogen, de senki nem tudott választ adni. A Hiei-hegyhez közel 
lakott Eisai Zenji, aki ekkor tért vissza Kínából. Dogennek azt 
mondták, hogy Eisai Zent gyakorolt Kínában és õ biztos érti akérdést. Így kezdte Dogen a Zennek szentelni az életét. 
Az eredeti és tiszta tudatot, az Eredeti Természetünket és Igaz 
Valónkat, ahogy vannak, a buddhizmusban egy nagy kerek 
tükörszerû tudatnak nevezik. Az eredeti tudatunknak nincs alakja 
- a mindent átfogó tudat olyan, mint egy tükör, mely befogja 
az egész univerzumot, amelyben mindenféle alak és forma 
tükrözõdik. Rinzai Zenji világosan beszél arról, hogy hogyan 
tükrözi vissza a tükör azt, ami elé kerül pontosan úgy, ahogy 
van, és hogy semmi nyoma nem marad annak távozása után. 
Rinzai mindennapi gyakorlata ez a tudatállapot, amelyben a 
legkisebb rendetlenség sem marad hátra. Ez az õ tiszta tudata és 
ez az Eredeti Természet mindannyiunkban, tûzbe lépni anélkül, 
hogy megégetnénk magunkat, vízbe merülni anélkül, hogy megfulladnánk, 
poklok mélyére zuhanni és mégis olyannak lenni, 
mintha csak vidáman játszadoznánk. Semmihez nem tapadni, 
amit látunk, semmitõl sem megzavarodni, amit hallunk, úgy 
élni, hogy ne számítson, milyen világba is csöppenünk bele, 
mintha csak várost néznénk - ez Rinzai tudatállapota, ez az õ 
Zenje. Mindemellett a Rinzai-roku, írásainak gyûjteménye arra 
is megtanít, hogy hogyan kell a mindennapokban élni: nem 
szabad egy másodlagos vagy harmadlagos nen-t, további feltámadó 
gondolatokat hozzáfûzni, hozzáadni az elsõ nen-hez. Ez a 
gyakorlat szerinte többet ér, mint tíz év zarándoklat. Amikor egy 
nen felmerül, egyszerûen ne adj hozzá, ne fûzz hozzá további 
gondolatokat. Ha éppen mérges vagy, csak hagyd annyiban. Ha 
boldognak érzed magad, csak hagyd annyiban. Ha szomorú 
vagy, csak hagy annyiban. 
Nem számít, mennyi mindent birtoklunk már, mindig többet és 
többet akarunk. Meg kell szabadulnunk ettõl a kapzsiságtól, ami 
mindig többet akar, de semmit sem enged el abból, amit már birtokol, 
meg kell szabadulnunk ettõl a függõségtõl, különben életünk 
fájdalmas marad. Amint megváltunk ettõl a ragaszkodáshoz 
való szükségünktõl, megismerjük a tudat békéjét. Túl sok idõt 
szánunk a testünkkel és az utódainkkal foglalkozó gondolatokra 
-ezektõl a gondolatoktól meg kell válnunk, különben soha nem 
szabadulunk meg. El kell hajítanunk minden gondolatot - ezeket 
a hosszasan gomolygó, oda-vissza szálldosó gondolatfoszlányokat 
-, el kell vetnünk mindet, és fel kell ébrednünk az igaz 
és tiszta tudatra, amely mindannyiunk eredendõ sajátsága. Ez a 
mi útmutatónk a tudat felszabadítására. 
Persze a gondolatoktól való megszabadulás gyakorlata nem azt 
jelenti, hogy erõsen próbáljunk nem gondolkozni. Ne vesztegessük 
erõnket olyasmire, hogy „ezt nem kellene gondolnom” vagy 
„ezt nem szabadna gondolnom”. Pusztán arról van szó, hogy ha 
mérges vagy, hajítsd el; ha vidám vagy, hajítsd el; ha szomorú 
vagy, hajítsd el, újra és újra. Ha úgy tudsz élni, hogy egyetlen 
gondolatod sem tud megakasztani, és nem fûzöl további gondolatokat 
a felmerülõkhöz, akkor ez többet ér, mint tíz év zarándoklat. 
Minden nap szabad lesz a ragaszkodástól és akadályoktól. 
Ha ennek a szabadságnak gyakorlatában tudunk élni mindennapjainkban, 
ez többet ér, mint tíz év zazen a kolostorban. Ez 
a Zen legmélyebb és legalapvetõbb tanítása, az életvitel, amely 
nem kapaszkodik semmibe.
A Tíz Ökrös Képen ezt a tiszta tudatot - amelynek mindig is birtokában 
vagyunk, - az ökör szimbolizálja. A képsorozat ott 
kezdõdik, amikor az emberben a bódhisszatva tudat felébred, és 
Buddha tanításainak segítségével képesek vagyunk elengedni 
gondolatainkat, azokat is, amelyeket eddig oly nagy gonddal 
tápláltunk magunkban. Ekkor meglátjuk, hogy a tudat gyökere a 
valódi forrásunk. Ahogy ez egyre világosabb lesz számunkra, 
lassan meglátjuk az ökör lábnyomait. Egyre mélyebbre és 
mélyebbre ásunk magunkban, míg végül egyáltalán semmi sem 
marad a tudatunkban, és elérjük azt a helyet, ahol az ökörnek 
gondját viseljük. Ekkor úgy gondoljuk, hogy ez a mi tiszta tudatunk, 
de még mindig megragadnak bennünket mások kifejezései 
és mindaz, amit látunk és hallunk. Ezt a tudatot mindig nagy 
gonddal kell õriznünk, hogy nyugodt és központosított maradjon. 
Ahogy ezt egyre jobban és könnyebben tesszük, elérjük azt 
a tudatot, amikor az ökör hátán haladunk hazafelé. Amint mindennapi 
életünkben tudatunk ártatlan állapotában látunk-hallunk, 
az ökörrel otthon és annak eredeti állapotában együtt 
vagyunk. Ekkor még szükségünk van az ökörre. Végül is, azonban 
még csak szükségünk sincs az ökörre, nem kell törõdnünk 
azzal, hogy tudatunkat rendben tartsuk, mert megtörténik az 
magától. Nincs többé magam, vagyis az ökör, amelyet nyomon 
kell követni. Ennek megvalósítása az Isten vagy Buddha tudatának 
forrása, de még ez sem az abszolút tökéletesség. Innen vissza 
kell térnünk a világba. Ha itt megállunk, akkor csak saját 
boldogságunkat óvjuk, és figyelmen kívül hagyjuk a világ
szenvedését. Ezért van szükség a tizedik képre, ahol mindent átérzünk 
a tiszta tudatunkkal. 
Ez Kanzan koanjának helye is: „Az Eredeti Tudat nagyszerû és 
kerek egész, akkor mégis miért esünk káprázatokba és sötétségbe?„ 
Ebben az üres tudatban, mindent teljes testünkkel látunk, 
hallunk, érzünk, teljes testünkkel mozgunk és megyünk. A valóságtól 
nem tudunk elhatárolódni; érzõ lények vagyunk, ám az 
számít, hogy kötõdünk-e a valósághoz vagy sem, hogy téveszmékbe 
bonyolódunk vagy sem. A világ nem tévesztheti meg azokat, 
akik megszabadultak kicsinyes énjüktõl. Akik megszabadultak 
kicsinyes énjüktõl, elveszítik a hozzávaló kötöttségeiket is. 
Bár ugyanabban a világban maradnak, óriási a különbség: a 
mennyek és a föld között a ragaszkodás világából a realitás világába 
érkeznek. De ezzel még mindig nem teljes a kép. El kell indulnunk 
és keményen együtt dolgoznunk a szenvedõ emberekkel, 
bekapcsolódnunk a helyzeteikbe és megtapasztalni a 
tudatállapotukat, miközben nem hagyjuk magunkat megragadtatni 
a körülményekben és ragaszkodni valamihez. Ez a tudatállapot, 
ahol a piactérre megyünk tárt karokkal, ahol visszatérünk 
oda, ahonnan indultunk - habár ez nem egészen az, ahonnan indultunk. 
Lehet, hogy együgyûnek fognak minket tartani, de ez csak azért 
van, mert nem ragaszkodunk a dolgokhoz. Belépünk a férfiak és 
nõk közötti szoros kapcsolatok világába, de nem kötõdünk hozzá 
- megmaradunk nyitottnak, szabadnak és függetlennek. Ezt a 
helyet, ezt az állapotot kell megvalósítanunk, különben az nem 
a Buddhadharma valós világa; ha csak a legkisebb darabja megmarad 
a kis énnek, kötöttségek alakulnak ki, és az már nem a 
mások megszabadításáról szól. Alkotóan és találékonyan állandóan 
azon kell dolgoznunk, hogy hogyan engedjünk el mindent 
magunkból. A saját kis énünk haragjait és sértõdöttségeit el kell 
felejtenünk, együtt minden gondolattal, amelyet nehéznek és 
kényelmetlennek tartunk. El kell engednünk mindezt és pontosan 
úgy látni a világot, ahogyan az van. Megújult szemekkel 
minden dolog igazságát kell meglátnunk. Ehhez a szemeknek 
nyitva kell lennie. Ha mindenki ilyen szemekkel tekintene a 
világra, mily ragyogó világot teremthetnénk! Könnyen másokat 
okolunk a gondjainkért, felhánytorgatjuk mások hibáit, és aggodalmaskodunk 
és rágódunk a sajátjainkon. A Zen nem azt mondja, 
hogy legyünk felelõtlenek és figyelmetlenek. A Zen arról szól, 
hogy ne ragadjunk bele a tudatunkban tartott dolgokba, hogy képesek 
legyünk függetlenek maradni, hogy lássunk tisztán, hogy 
mindig újra tudjunk kezdeni és hogy magunk mögött hagyjuk az 
örökké rágódó tudatot. Ha valamennyien meg tudnánk bocsátani 
egymásnak, nyílt szívvel tekintenénk egymásra, átlátnánk saját 
hibáinkat, szerényen és mélyen magunkba nézve felismernénk 
viselkedésünket, milyen csodálatosan élhetnénk együtt! 
Frissen, megújultan lássunk minden egyes napot, minden egyes 
találkozást bármely emberrel vagy dologgal - ez a vallásos, spirituális 
élet. Ez nem valami, amit egyszerre csak megcsináltunk. 
A tudat világát nem lehet egy pillanat alatt megvalósítani. Ez a 
tudat egész életünkben velünk van, ez az életünk arra való, hogy 
ezt megtisztítsuk és derûjét fenntartsuk, és egész életünkben komolyan 
és teljes szívvel eleget tegyünk ennek a kötelezettségünknek. 
Ezt kell tennünk úgy, ahogyan az ökör sem hagy fel 
mindaddig az erõfeszítéssel, amíg a munkát el nem végezte. 
Ha nem vigyázunk, könnyen két különálló dolognak fogjuk tartani 
a zazenünket és a mindennapi életünket. Amikor visszatérünk 
életünk megszokott színtereire, a zazen tudatállapotát 
magunk mögött hagyjuk, és az lassan eltûnik. Találkozunk a barátainkkal 
és kiruccanunk a városba, és a zazen tudatállapota 
eltûnik. Ez nem az igazi zazen. Nem számít, mennyit beszélgetünk 
a barátokkal, hogy hová megyünk és mit cselekszünk, mindeközben 
mindig meg kell találnunk azt a helyet, ahová visszatérhetünk. 
Ezen a folttalan helyen kell munkálkodnunk állandóan, 
kreatívan és leleményesen. Ezt soha nem szabad szem elõl 
tévesztenünk, különben oda a zazen. 
Többségünk számára a tudat sokkal fáradtabb, mint a test. A testi 
fáradságot kipihenjük, de pihenés közben sem múlik el a tudat 
tompultsága. Amikor a „magam” súlyától szenvedünk - a 
magam elképzelésébe vetett hiten alapuló véleménytõl és ragaszkodástól 
-, sok mindent szétrombolunk a világban. Mintha 
az egész napi a lótás-futásban egyre több zagyvaságot pakolnánk 
a tudatunkba. Ha a zazen gyakorlása mellett is egyre nehézkesebbek 
és sötétebbek leszünk, akkor nem a megfelelõ 
módon állunk hozzá, és valami távoli dolgot hajszolunk. A zazen 
nem arra való, hogy elsötétítsen és megnyomorítson bennünket, 
hanem hogy felismerjük, nincs semmi távoli, amit el kellene érnünk. 
Ehelyett a mindennapi munka közben minden felesleget le 
kell hántanunk magunkról. Minél többet tesszük ezt, annál derûsebbé, 
világosabbá és frissebbé kell válnunk. Sokáig zazent gyakorolni 
azt jelenti, hogy könnyebbek és derûsebbek leszünk. 
Nem az a lényeg, hogy koanokon gyakoroljunk, és csûrcsavaros 
módon gondolkodjunk dolgokról. A koanok intellektuálisan 
megoldhatatlanok, ebben minden koan megegyezik. A koannal 
mindent lehántunk magunkról, amíg semmi sem marad hátra. A 
szuszokánnal ugyanezt a lehántást végezzük. Arra gondolunk, 
hogy hej, ma milyen jól ment a zazen, milyen remekül ment a 
szuszokán? De mi lesz, ha holnap rossz napunk lesz, mi történik 
akkor? A szuszokánt azért gyakoroljuk, hogy megszabaduljunk a 
felesleges gondolatoktól, de a sok zagyvaságtól koanok és szuszokán 
nélkül is megtisztulhatunk Ha ezt tesszük, mindannyian 
ugyanoda érünk Ugyanarra a helyre, amelyrõl Bodhidharma beszélt, 
amikor azt mondta, „Semmi szent, csak üresség”. Ezt úgy is 
megtehetjük, hogy énerzet nélkül várjuk a vacsorát, és enélkül az 
énérzet nélkül is ízletesnek találjuk, bármi legyen is az. 
Ha a tudatunk valóban derûs és tiszta, teljesen üres és világos, 
akkor semmit sem találunk a világban, amibe beleragadhatnánk. 
Szabadon és nyíltan dolgozhatunk és hathatunk, attól az örömtõl 
derûsen, amely a sugárzó tudat ragyogása. Minden porcikánkból 
ragyogó fényesség tör elõ. Bár feladjuk a szép ruhák viselésének 
örömét és az ünnepi lakomák íz-kavalkádjának élvezetét, a tiszta 
és üres tudat állapotában még a foltozott szerzetesi csuha is 
luxuscikknek hat. Még a rizskása is, ami egyszerû ételnek tûnik 
most, ízek százainak ünnepi lakomájává lép elõ. Ebben az 
állapotban fogadhatunk és megtapasztalhatunk minden dolgot, 
amely felmerül. 
Takuan Zenji híres Zen mester volt. Volt egy tanítványa, aki egy 
híres könyvet írt a kendo világáról és a kard használatáról, a Fudochi-
shinmyoroku-t. Ebben a szövegben a kendo mester technikáját 
írta le. A cím elsõ szavai, a fu do, azt jelenti, hogy „nem 
mozogni”. De ez nem kõszerûséget jelent, leragadtságot, feszességet, 
olyan keménységet, hogy nem lehet arrébb lökni. Szabadságot 
és mozgékonyságot jelent, minden pillanatban tökéletes 
hajlékonyságot. Ebben az értelemben legyen a tudat mozdulatlan. 
Takuan azt mondta tanítványának: 
„ Te a kardnak mestere vagy. Úgyhogy amikor gyakorolsz, 
ügyelj a következõre. Ne kövesd a kard villanását. Ne kövesd az 
elméd tevékenységét. Ne kövesd a tested ténykedését. Ne 
törekedj a gyõzelemre, és ne próbálj veszíteni. Nyisd ki a tudatod 
teljesen.“ 
Ha teljességgel kinyílsz a mennyeknek és a földnek, ha elengedsz 
minden gondolatot, akkor az ellenféllel szemben állva, látod 
annak minden mozdulatát, mielõtt megmozdul, és te már mozdulsz 
is. Mielõtt odacsap, már kivéded és mozdulsz is. Ez a 
kendo mesteri módja, amit Takuan Zenji is ismert. Ezt a tudatot 
nem hajtja forma, külsõdleges cselekmény; szélesre tárt és világos, 
minden pillanatban megújhodó. A kendo mester tudatállapota, 
hogy egyetlen pillanatban sem engedi az éntudatot felmerülni. 
Ez a zazen tudatállapota.
Állandóan arra törekszünk, hogy önmagunkon kívûl találjunk 
valamit, amivel önmagunkon segíthetünk, hogy egy kis ideig 
biztonságban érezhessük magunkat. A modern világban számos 
módját ismerjük, hogyan halmozzunk fel ismereteket és tudást.
Úgy hisszük, hogy feladatunk, hogy megtanuljuk mindezt, hogy 
megtanuljuk emezt, összegyûjtsük amazt, amelyek azt az érzést 
keltik bennünk, hogy munkánkat a világban rendben elvégeztük. 
De hát nem inkább csak növekszik a bizonytalanságunk? A technológia 
és az információ mennyisége napról napra növekszik, de 
nem növekszik-e ezekkel együtt a bizonytalanságunk is? Akármennyit 
is küszködünk, munkahelyen és otthon, akármennyit is 
tanulunk és akármilyen sokat is dolgozunk, a bizonytalanságunk 
csak megmarad, sõt, általában csak növekszik. 
Az igazi feladatunk, hogy megismerjük a nem mozduló tudatot, 
a fudochi tudatot, - amely egyáltalán nem mozdul, tudás nem 
áramlik át rajta, nincs benne önmagam gondolata, elenged mindent, 
ami az érzékeken keresztül érkezik -, a folttalan, leplezetlen 
és tiszta tudatot. Erre van szükség ma. A szuszokán egy remek 
módszer ehhez. A Mu is egy remek módszer. Amikor állunk, 
ülünk, kántálunk, eszünk - reggeltõl estig, estétõl reggelig, 
addig folytatjuk, amíg ez a végsõ állapot nem marad, csak a Mu. 
Viaskodunk, de folytatjuk, elhajítunk minden öntudatosságot, 
minden dolgot, amelyhez kötõdünk, minden árnyékot, amíg 
végül a végtelen, kiterjedt tudat nem lesz velünk, a tudat, amely 
nem csak a meditációs terem tudata, hanem a Buddha tudata, 
Bodhidharma tudata, minden isten tudata, az egész univerzum 
tudata. Ez a gyakorlásunk célja és ez a mi feladatunk. 
A Mu gyakorlásakor nem a Mu szóval dolgozunk. Az élettel, 
amely ezt a szót kinyilvánítja, azzal dolgozunk. Ha ismerjük ezt 
az állapotot, akkor akár a kezeinket és lábainkat mozgatjuk, akár 
üdvözlünk valakit, hogy „Jó napot”, mindez a Mu-vá válik. 
Minden érzékünket bevetjük, ebben a teljesen életteli gyakorlásban, 
és bármit amit érzékelünk, az Mu lesz. Legyen az akár a fa 
az udvaron, a szemetesvödör, vagy a gereblye, minden Muvá 
válik. Azonban errõl gondolkodni, úgy érezni, hogy megtettük 
és elértük, csupán elbûvöltség, elmerülés és kábulat. A Zen 
legyen élõ a jelenben, minden pillanatban és minden lélegzetvételben, 
különben csak az értékes idõnket fecséreljük. 
Ez a megvalósított, árnyéknélküli és kis én nélküli állapot, a 
zavarmentes tudat, a számtalan Buddha egyetlen forrása, minden 
ember eredete és az egész univerzum igazsága. Buddha és Bodhidharma 
és az összes pátriárka igazsága egy ezzel az Igazsággal. 
Ebben az Igazságban nincs születés, sem halál. Ha felébredünk 
a saját igaz mély tudatunkra, ahol nincs az elképzelés 
önmagunkról, sem kötõdés a kis énhez, közvetlenül megízleljük 
a Buddha és Bodhidharma tudatának állapotát. Amikor megízleljük, 
saját tapasztalatunk által ismerjük meg a helyet, aholnincs születés és nincs halál. És amikor megtapasztaljuk a 
születés és halál nélküli állapotot, akkor bármit, amit 
szemünkkel és fülünkkel érzékelünk, mint magát az igazságot 
látjuk. Nem látjuk a tegnap virágait és holdját és csillagait és 
napját és fáit és hegyeit és embereit, minden egyes dolgot elsõ 
alkalommal látunk. 
Amikor végre elkerüljük, hogy ne a saját énközpontú kívánságaink 
irányítsanak bennünket, tágra nyitott belsõ szemeinkkel 
megláthatjuk a társadalom szenvedését és zavarodottságát. 
Ahelyett, hogy saját kis világainkba zárkózunk és határainkat 
megvonjuk, hogy megóvjuk önmagunkat, képesek leszünk nyílt 
szívvel a közösségben élõk zavarodott tudatára tekinteni és 
tudni, hogy tennünk kell valamit a megsegítésükre, a megszabadításukra. 
Tudni fogjuk, hogy ez a saját problémánk, és hogy 
gondjaink a közösség gondjai is. Képesek leszünk belelátni a 
részletekbe és többé már nem toljuk félre a társadalmi bajokat az 
egyéni kívánságok hajkurászása érdekében. Ekkor már együtt 
akarunk dolgozni a többi emberrel és megszabadítani egymást. 
Minden erõfeszítésünkkel ezen kell dolgoznunk, mélyen megfogadva, 
hogy egyetlen lény sem maradhat ki, mindenki megszabadul 
az erõfeszítéseink által, és nem sajnáljuk az energiát, amelyet 
erre a feladatra áldozunk. 
Nem hagyhatunk fel a foglalkozásunkkal a társadalomban, a 
munkával, a családi életünkkel. Ha felhagynánk mindezzel csak 
azért, hogy zazent gyakoroljunk, nem tennénk eleget a kötelezettségeinknek, 
amelyeket a világban magunkra vettünk. Ha 
gyakorlatunkban eljutunk idáig, amikor már csak az egész univerzum 
végtelenül tágas tudatossága marad, amikor nincs magam, 
akkor teljesítettük feladatunkat. Miután minden árnyéktól 
megszabadulunk, miután minden gondolatunkat eltakarítottuk, 
az igazi szociális kötelezettségeinknek teszünk eleget. A munkahelyen 
elvégezzük ottani feladatainkat, otthon a családdal, gondoskodunk 
a kötelezettségeinkrõl. Ezt a munkát végezzük 
egyébként öntudatosan is, és ezek a kötelezettségeink, de a 
Buddha szemeivel látva a tevékenységünknek egy egészen új 
módja nyílik és egy egészen új világ tárul ki elõttünk. 

nen: az éppen most tudata; egy tudati pillanat minden hozzáadott 
hozzákapcsolódott, hozzákapcsolt gondolat nélkül; ami 
a jelen pillanat világának megfelelõen jelenik meg és alakul, de 
nincs benne sem emlék a múltból, sem gondolat errõl-arról. Még 
ha gyakorlásunk által a központunk erõs is, ha hozzáadott gondolatokkal 
szórakoztatjuk magunkat, nem láthatunk tisztán. 
Arra, hogy az egység állapotába hozzuk tudatunkat, a szuszokánt 
használjuk, vagy egy koant. Amikor minden egyes dolgot 
éles összpontosítottságban és hozzáadott gondolatok nélkül 
érzékelünk, akkor amit megvalósítottunk, az a tiszta nen. Ha 
fókuszunk éles és világos, amikor valami elmúlik, akkor semmi 
sem marad belõle hátra bennünk, amit a következõ pillanatba 
továbbhurcolnánk magunkban.